Pillanatok

Egy oldal a "Gyermekeim"-ből, szeretettel azoknak, akiket megérint... Ne félj elmondani, ha tetszett, és azt se, ha nem...

Linkblog

Szeretni és szeretve lenni

2012.05.02. 14:05 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Az utóbbi időben többször szembesültem azzal, hogy az emberek nagy része nem tud mit kezdeni a Szeretettel. Nem mer szeretni, és nem tudja fogadni sem.

Gyerekkorunktól kezdve sokszor belefutottunk olyan helyzetekbe, amikor feltételekhez kötötték a „szeretést”. Emlékszel, hányszor hallottad azt például a barátaidtól egy-egy sértődés következtében, hogy „Nem szeretlek!” ? Ilyenkor mindig hátat is fordítottak, és még most is ugyanolyan nagyon tud fájni az az elhagyatottság-érzés, mint akkor. Hogy ezt az érzést elkerüljük, megtanulunk alkalmazkodni, játszani, nem ritkán álarcot húzunk, hogy fontosak legyünk, hogy szeressenek. Közben pedig elfelejtjük, hogy az Igazi Szeretet feltétel nélküli. És nem csak mások, magunk iránt is. Elfelejtünk őszintén, tiszta szívvel szeretni.

Vannak emberek, akik kedvesek a szívemnek. Igyekszem ezt ki is mutatni nekik. De vannak, akik ezt nagyon nehezen fogadják, valójában nem is tudnak mit kezdeni vele. Megijednek tőle. Ami nekem természetes, nekik sok(k), rémisztő, érthetetlen. Visszapattan róluk a szeretetem. Néha ez nagyon tud fájni. Aztán arra gondolok, hogy talán csak a szeretetnyelvünk különbözik. Vagy nem ismerik ezt az érzést. Hogy valójában milyen is szeretni és szeretve lenni.

Ha valaki igazán fontos neked, tanítsd meg szeretni. Kezd azzal, hogy megszeretteted vele önmagát. Szerintem ez a legnehezebb. Mérhetetlenül sok türelemre és szeretetre, no meg humorra és kedvességre van szükséged. És ehhez nincsenek jó gyakorlatok. Ösztönből kell cselekedj. A szívedből. Mutass példát neki magaddal! Mert amit te magad nem tudsz, nem tapasztalsz, nem élsz, azt a másiknak sem tudod megmutatni, megtanítani. Hagyd őt Látni, Érezni, Tapasztalni! Engedd, hogy Éljen! De mutasd meg neki azt is, hogy van választása: igenis lehet őszintén, szeretve élni! Akkor is, ha érnek csalódások. Akkor is, ha néha nagyon fáj. Mert megéri.

Van egy kedves barátom. Ő nem tudja, én hogyan szeretek. Tudom, hogy rendszeresen megzavarodik, mert elég intenzív lelki életet élek. A hangulati kilengéseim időnként olyanok, mint egy EKG-görbe. De egy dolog nem változik: az iránta való szeretetem. Néha csak úgy átölelném, vagy megsimogatnám az arcát, vagy beleborzolnék a hajába, amit annyira szeretek. Megtehetem? Még nem nagyon. Túl gyorsan kerültünk közel egymáshoz, még nem ismer eléggé. Még fél. És még nem engedi meg magának, hogy szeressen. Nem Szerelemről beszélek. Szeretetről. Nem felszínes barátságról, hanem Lélek-kapcsolatról. Túl ezós? Lefordítom. Engedd magad megérinteni. Mások, a Világ és Önmagad által is. Fedezd fel, mi a jó benned! Ne mondd, hogy nincs ilyen! Amikor valaki elmondja, mi tetszik neki, mit szeret benned, hallgasd meg! Érezd a másik szeretetét! Hagyd, hogy az a finom energia körbevonja a tested, a lelked, a szíved, átjárja porcikáidat, s gyógyítson!

„Zseniális plasztikai sebész a Szeretet…”

 

- Alexa -

 

Érintés

2012.05.01. 20:16 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Időnként elfog az a furcsa érzés. Mikor annyira hiányzik az érintés, az ölelés, a szeretet. Ahogyan az ujjaim vége finoman végigsiklik a másik bőrén, s szinte látom felfényleni a nyomát. Narancsszín energia-rajzolatok: ezernyi út, ezernyi érintés.

Figyelmesen rajzolom végig a szemöldököd, a szemed, az orrod, a szád vonalát, a mosolyod. Nonfiguratív mintákat alkotok a mellkasodra, a hasadra, végig a combodon, egész a bokádig. Érzem, mint áramlik ereidben a vér, s vörösen lüktetni látom a sajátom is. Tűzszín vándorutak hálózzák be testünk minden apró részletét.

Elvesznék az érintésben. Egy baráti ölelésben, egy kedves simogatásban. De bármennyire is vágyom hozzád érni, tétován torpanok meg félúton, félve a visszautasítástól. Nem tudom, mi vonz, mi hív feléd unos-untalan. Mivel csalsz mosolyt az arcomra, mitől érzem úgy, hogy élek. De bármennyire is jó ez az érzés, ez a felszabadult szeretet, veled sem lehetek teljesen önmagam. Eljátszom a kedves bohócot, a pajkos kislányt, mert tudom, ha kiengedném azt, kit börtönbe zártam rég, felperzselne mindent.

A királylány már rég csak álmaiban szabad, s mindig könnyes ébredés a vége. Mert oly nagyon hiányzik az az érintés…

  

- Alexa -

 

Reggeli gondolat

2012.04.25. 11:18 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Ahogy ma reggel a trolin utaztam, s néztem az elsuhanó embereket és házakat, rám szakadt a felismerés: szerencsés ember vagyok.

Vannak, akik az egész életüket tolószékben ülve, vakon, süketen vagy genetikai betegség miatt mások segítségére utalva töltik el. Mégsem panaszkodnak. Bezzeg mi, „egészségesek”. Munka, párkapcsolat, esik az eső, süt a nap, nem szeretnek bennünket mások, és mi sem magunkat. Bevésődik a szánk sarkába az a lefelé görbülő furcsa vonás, és lassan elfelejtünk tiszta szívből nevetni és mosolyogni. Élni.

Szerencsés embernek vallom magam. Van munkám, van tető a fejem felett, van családom, barátaim, vannak szeretteim, és én is fontos vagyok valakinek. Van két erős, egészséges lábam, van karom, kezem. Látok, hallok, tudok beszélni, sőt, énekelni is. Vannak képességeim, művészi hajlamaim, kedves hobbijaim. Vannak álmaim, terveim.

Olyan egyszerű gyerekmód sírni azért, mert valamit nem kaptunk meg az élettől. Pedig lehet, hogy megkaptuk, csak éppen nem úgy, ahogy mi akartuk. De ha valóban nem kaptuk meg, az azért is lehet, mert nem volt itt az ideje, vagy nem is volt valójában szükségünk rá. Nem arra volt szükségünk akkor.

Évek óta van egy nagy álmom. Sokat sírtam, hogy nem kapom meg, még mindig nem, miért nem?! Csak a napokban döbbenek rá, hogy valójában kézzelfogható közelségbe került már egy ideje, igaz, nem egészen úgy, ahogyan én akartam. De ha mégsem kapom meg? Kevesebb leszek így? Nem. Vagyok, aki vagyok, nélküle is. Persze, nem mondom, hogy nem fáj. Hiszen az ember boldog szeretne lenni. De ezen múlik vajon a boldogságom? Ezen az egy dolgon? Nem hiszem. Azon múlik, hogy képes vagyok-e életem minden pillanatát tiszta, őszinte szívvel elfogadni, és megélni a maximumig. Hogy képes vagyok a felhők mögött meglátni a Napot és a ragyogó kék Eget.

Időnként érdemes átértékelni a mindennapokat, s megkeresni a Valódi Fókuszpontot. A „nincs” helyett nézd azt, ami „van”. Fordítsd figyelmed a már meglévő dolgaidra, és kezd el értékelni őket. A jó dolgok még több jót vonzanak (mint fény a lepkét), míg a hiányból csak a Gödör aljára vezet út. Nem mondom, hogy pillanatok alatt lehet változtatni a megszokásokon, de ha már meghozod a döntést, hogy minden napodban legalább egyetlen pozitív dolgot keresel, máris nagy lépést tettél Felfelé. És gondolj bele, az máris jó dolog, hogy élsz, nem? Isten Fénye mindannyiunkra egyformán ragyog… Ideje észrevennünk hát…

 

- Alexa -

 

Úton az Ismert Ismeretlen felé

2012.03.28. 13:49 | blueeye | Szólj hozzá!

Csak hallgatom a hangot a vonal túlsó végén. Még mindig elgondolkodtat, mi mindent hoz ki belőlem. Mintha minden porcikám lángra lobbanna tőle. Kínzó ez a távolság. Oly régóta vágyom egy érintésre, egy jó szóra, hogy szomjas lelkem rég várt esőként szívja magába a kedvességet, mit kapok.

Angyalom vergődik, kikötött szárnya mocskos, véráztatta, tépett, szép szemében kétségbeesés és félelem. És igen, értetlenség. Nem tudok válaszolni ki nem mondott kérdésére. Nekem is ugyanúgy fáj. Hiszem, ha elzárom a Fényt, szívem önzetlen szeretetét, könnyebb lesz minden. De vajon így van-e? Érdemes-e így élni? Régebben biztos voltam benne, hogy nem, így csak vegetálni lehet. De most… Most már ismerem ezt az oldalt is. Kezdem érteni azokat, akik életük nagy részét sötétségben, saját démonaikkal küzdve élik nap, mint nap. Nem mondom, hogy ők csinálják jól. De tény, ahhoz, hogy ismerd a Fényt, meg kell tapasztalnod a Sötétséget is. Tudod, viszonyítási alapként. Persze jó eséllyel lenn is maradhatsz a gödör alján, ha nem vigyázol. Hogy megéri-e? Nem tudom. Hiszen többnyire azért kerülsz oda, mert a szíved véded. Odalenn nyalogathatod a sebeid, s tudod, hogy kiáltásod, lelked sikolyát csak nagyon kevesen hallhatják, s szinte senki sincs, ki lemerészkedne érted odáig. Ha valaki mégis megteszi, a legritkább esetben hiszed el neki, hogy valóban érted jött. Ugyan, miért kockáztatná a saját Fényét a te Sötétségedért?! Szeret?! Ugyan! Ez az érzés réges-rég kiveszett az emberekből, ő sem lehet kivétel!

Aztán telnek a napok, a hetek, s hirtelen azt veszed észre, hogy már fogod a kezét, s éppen felfelé sétálsz a Gödör szélén. S akkor jön a pánik. Hiszen te már nem ismered a Reményt, a Bizalmat, a Fényt, a Szeretetet! Nem is akarod újra felfedezni őket, hiszen ezek olyan érzések, melyek csak megcsalni tudnak, melyek mindig a képedbe hazudtak! Rohannál, menekülnél vissza a sötétségbe, lelked legmélyebb bugyraiba, hisz az a Szörnyeteg, ki ott él, régről ismer már, nála biztosan menedéket lelsz újra! Ám ő is megelégelte, hogy rabláncon tartod, s szabadulna már. Ki akar törni, Fényre vágyik az ő teste is. Nem hiszed? Hallgasd hát. Halld meg panaszos üvöltését, lásd tűzszín könnyeit, érezd át kétségbeesését, fájdalmát! Engedd végre el! Hagyd, hogy boldogok legyetek! Mindhárman…

- Alexa -

 

Illat-emlék

2012.03.28. 12:51 | blueeye | Szólj hozzá!

Ülök a gép előtt, arcom a kezembe temetve. Ujjaimon cigarettafüsttel keveredik a bőröm illata. Mégis olyan, mintha te lennél itt velem. Az ismerős érzés átjárja porcikáim. Lehunyom a szemem, és érzem, miként siklik a kezed végig a vállamon, hogy aztán gyengéd csókot lehelj a nyakamra. Sós könny gördül végig az arcomon. Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára hozzám értél. Mint magas torony börtönébe zárt királylány, úgy nézek a világra, nem ismerve fel ezernyi színét, életteli csillogását, tavaszi zsongását. Az én szívemben Tél van. Hideg, jeges, havas, kopár. Tudom, hogy rajtam múlik kertem virágba borulása, fagyott lelkem felolvasztása, de most nem akarok varázsolni…

Ez az illat ezernyi emléket hoz fel bennem, s hiányod épp ezért olyan fájó és mardosó. Miért, mondd, miért hagytál magamra most, mikor a legnagyobb szükségem volna rád?! Nem kellenek szép szavak, csak ölelj át, hadd bújjak el benned, hadd érezzem újra, hogy élek!

Sikoltásom üresen visszhangzik a csendben, nem érkezik válasz rá. Pattanó hang, ahogy a szívemen új repedés fut végig. Acélpánt zárul rá, hogy egy kis ideig összetartsa még. Ki tudja, meddig lesz egyáltalán szükségem rá. Mikor majd szorosan rejt az ezüstös fém, s nem lesz, mi sebet ejtsen rajta, végleg elhal ez az érzés itt belül. Nem lesz hiány, nem lesz fájdalom, nem lesz keserűség, s nem lesz mire várjak már. Eltűnik fényem, elhal nevetésem, elhalványul szemem csillogása. S bár dobban még a szívem, lassan megszűnik élni már. Nincs miért, kiért kitartsak már. Magamra hagytál. Bárcsak tudnám, miért…

- Alexa -

 

Kisütött a nap...

2012.02.16. 10:20 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Kisütött a nap. Hiába a hideg, a tél, a Fény utat tör magának. És nem csak a felhők közül, hanem Bennünk is. Arcom fürösztöm a csillogásban, hagyom, hogy felmelegítse átfázott tagjaim, átfagyott szívemet. A Tavasz itt bujkál a közelben, jégcsapos lelkem kapujában. Csipkerózsika ébredezik százéves álmából. Talán a Herceg is valahol még épp csak a másik oldalára fordul valahol, de a bozót árnyai lassan tovatűnnek, a tüskék visszahúzódnak és kinyílnak végre az igazi virágok. A Fény életet ad, táplál, Utat mutat, vezet és támogat.

Néha, lehunyt szemmel, vakon botorkálok úttalan utakon, nem bízva, nem hívén a Csodában, a Látásban, a Szerelemben, s hogy valahol nekem is megvan a Másik Felem, aki talán ugyanilyen keservesen halad előre az Útján. Tudom, hogy a Fény néha oly erős, hogy egyszerűbb hátat fordítani neki, mint hagyni, hogy átjárjon, felfeszítse szorosan összezárt szemhéjunkat, lezárt szívünket, s felragyogtassa Igaz Önvalónk.

A döntés mindig a miénk. Letérhetünk az Útról, ha azt akarjuk. Félelemből, kétségbeesésből, gyávaságból eltaszíthatjuk egymást. Hazudhatunk önmagunknak és másoknak is. Leélhetünk egy életet sötétségben, vakon és süketen. De vajon van értelme így? Van értelme Szeretet és Fény nélkül élni? Tudunk ezek nélkül létezni? Vegetálni talán, de Élni… azt nem.

Fordítsd hát arcod a Nap felé, és érezd, amint az Égiek éltető fénye átjárja testedet. Hagyd, hogy a Fény beszivárogjon a szívedbe, nyisd ki végre a szemed, és láss! Nézz rám! Itt vagyok! A magam emberségében és tökéletlenségében, hunyorogva, félve, remegő porcikákkal, kezemet bizonytalanul nyújtva feléd. Alig merek hinni, de én ÉLNI AKAROK! Te hogyan döntesz? Mondd, hogy velem tartasz innentől már… A Fény felé… Egy Igaz, Szép Jelen felé…

 

 

- Alexa -

 

Egyszer eljön az a nap...

2012.02.15. 09:47 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Egyszer eljön az a nap, mikor kilátástalannak érzed az életed. Mikor már nem hiszel többé az álmaidban. Mikor minden, miért dolgoztál, hasztalannak tűnik. A képek, melyeket álmodban láttál, nem többek, mint üres ígéretek. A nap, amelyre vártál, talán sosem jön el.

Hiába mondják, hogy mi mindenben vagy tehetséges, mennyi embernek segítesz egy-egy mondatoddal, tetteddel, ha ez a sok szép és jó cselekedet nem hozza el a várva várt megváltást, a Boldogságot. Mert hisz te is ugyanarra vágytál: saját családra, gyerekre, Otthonra, ahová hazamehetsz, s ahol olyanok élnek, akiket szeretsz, s akik téged is szeretnek. Szép dolog a tehetség, a siker, de nem tudod átölelni, nem tudsz hozzábújni az éjszaka sötétjében, mikor egymást kergetik az árnyak.

Egyszer eljön az a nap, mikor elborít a kétség és a félelem, s már talán nem is akarsz küzdeni ellene. Hagyod, hogy legyűrjenek, s hiába kiabál a kicsi Láng ott belül, lassan megadod magad. Szemedben kialszik a Tűz, elhalványul a Fényed, s füled-farkad behúzva, vert kutyaként elbújsz egy sötét sarokban, hogy senki ne találjon rád.

Azt mondod, ez csak ideiglenes? Nem tudom. Nem látok. Nem hallok. Csak ülök a Mélyben, és elzárom a szívem. Mit szólna most ehhez a nagypapám, azt kérdezed? Hisz ő mindig szívvel élt, a legnagyobb viharok idején is. Ő hitt, küzdött és ÉLT! Igazad van. És ha most itt lenne, talán én is tudnék hinni még. Ő tudott valamit, amit én még nem, s talán sosem fogok. Értette az Életet. Valahol ott belül sosem adta fel. Hitte, hogy mindenre van megoldás, s amire nem talált, azt is el tudta fogadni. Szerető és nyitott szívvel fogadott el mindent. Nekem ez nem megy még.

Évekig úgy szerettem volna élni az életem, hogy ő büszke lehessen rám. De most, azt hiszem, gyerekkori önmagam is szomorúan néz vissza rám, mert nem hitte volna, hogy ilyen felnőtt lesz belőle egy napon. Elkeserítő, ugye, kicsi lány? A te kék szemedben még álmok hada tükröződött, hitted, hogy a világ tele van csodákkal, és a mesebeli életek valóra válhatnak. Az enyém már szürke, fénytelen és hitetlen. De kérlek, ne haragudj rám! Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha olyan feltétel nélküli, őszinte, ősi bizalommal és hittel élhetnék e Földön, amilyennel te nekiindultál ennek az Útnak…

Segíts nekem most, kérlek… Szükségem van rád…

 

 

- Alexa -

 

Ne!

2012.02.15. 09:43 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Ne adj tanácsokat – ha szükségem van rá, úgy is kérek.

Ne mondd meg nekem, mi a helyes – az értékrendem az enyém.

Ne ölelj át – hacsak nem szívből teszed.

Ne mondd, hogy szeretsz – csak ha komolyan gondolod.

Ne kritizáld a cselekedeteim, a döntéseim – nem élheted helyettem az életemet.

Nem kérem, hogy érts egyet velem – viszont megköszönöm, ha egyszerűen elfogadod, hogy más a véleményünk.

Ne bagatellizáld a problémáimat – fogalmad sincs róla, mit élek át.

Ne hajtogasd, hogy „Ez úgy sem sikerül!” – hagyd, hogy valóra váltsam az álmaim.

Nem követelem, hogy elfogadj annak, aki vagyok; sem azt, hogy érts meg. Egy kívülálló mindig másképp látja a dolgokat, mint az, aki éppen benne van. Tudom, hogy nem egyszerű megállni, hogy beleszólj mások életébe, de igyekszem én sem belekontárkodni a tiédbe. Azért, mert te is voltál hasonló (de nem ugyanilyen! – mert nincs két egyforma pillanat) helyzetben, nem jelenti azt, hogy a statisztika szerint nekem is kötelezően el kell buknom. Biztosan lesznek eséseim. Kinek nincsenek?! De megtanulok belőlük felállni, kiállni magamért és a szeretteimért, s ha úgy érzem, az egész Világgal szembe fogok szállni azért, ami fontos nekem…

 

„Csendes vagyok,

törvényszerű, ám kiszámíthatatlan,

mint némelyik jobb költemény.

- Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója,

ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.”

/Fodor Ákos/

 

 

- Alexa -

 

 

 

Időnként...

2012.02.15. 09:40 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Időnként az élet olyan helyzetek elé állít minket, amikor egyszerűen nincs más választásod, mint erősnek és kitartónak lenni. Ez leginkább akkor következik be, mikor valaki olyannak van rád szüksége egy-egy nehéz pillanatban, akit nagyon szeretsz. Helyt kell állnod, hogy segíthess. Ez persze nem feltétlenül tettekkel lehetséges csak, sokkal inkább szívvel-lélekkel. Persze ez sosem egyszerű. Hiszen neked is megvannak a magad gondjai, problémái, a területek, ahol amúgy is teljesítened kell. De sokkal egyszerűbb megfeledkezni a keserűségeidről és nehézségeidről, ha valahol számítanak rád. Te vagy az első, akit felhívnak, akire támaszkodnak, akinek a szeretete életet, reményt, nyugalmat, boldogságot és OTTHON-t ad. Te pedig mész, és ölelsz, és szeretsz, és gondoskodsz, és támogatsz, és Utat mutatsz a Fényeddel, Belső Igazságoddal, Szerető Szíveddel. És abban a pillanatban beindulnak az Univerzum kerekei, s a te életed is lassan a helyére zökken.

Élj szívből, szeress és segíts őszintén. Amit adtál, egy napon valahonnan visszatér hozzád…

 

 

- Alexa -

Mikor valaki elmegy...

2012.02.15. 09:37 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Mikor valaki elmegy, mi, akik itt maradunk, számot vetünk az életünkkel. Mit tettünk, mit nem tettünk, hányszor okoztunk fájdalmat azoknak, akiket szeretünk, s hányszor csaltunk mosolyt szomorú arcokra. Emlékezni kezdünk a régi időkre, az együtt töltött meghitt pillanatokra, a nagy nevetésekre, az ünnepekre, eszünkbe jut ezernyi apróság, ami szép volt, s hirtelen feledjük a rosszat, a fájdalmat, a kapott és okozott sebeket. Átértékelünk mindent.

Mikor valaki elmegy, akkor hiányzik a legjobban. Hirtelen fájóan jelentkezik ott belül a szívedben az a kongó kis üresség, hogy tudod, soha többé nem kapod őt vissza. Az ember, aki volt, akit szerettél, immáron nem létezik. De tiszta szívvel reméled, hogy Odafentről majd lenéz rád, s a felhők mögül kisütő nap fényében az ő mosolya is ott játszik majd. És egy szép napon találkoztok majd újra, mikor Idelenn a te utad is véget ér.

Mikor valaki elmegy, könnyes mosollyal ints búcsút neki. A bánat, a szomorúság, az emlékezés a miénk, de övé most már a Béke, a Nyugalom. Ott, ahol ő él mostantól, nincs Könny és Fájdalom. Elvégezte a vállalt Feladatokat, végigjárta az Utat, ideje volt megpihenni végre. Öleld hát át a lelkét még utoljára, mondd el neki, mennyire szeretted, s hogy hiszed, Odafönn találkoztok újra. Ne halj vele, ő sem akarná. Inkább élj! Élj úgy, hogy ha majd visszatekintesz az életedre, nyugodtan mondhasd: „Érdemes volt…”

Mi, kik itt maradtunk most Nélküle, emeljük fel könnyáztatta arcunkat, s egy bátor mosollyal, szívünkben az Emlékével, folytassuk az utunk tovább. Mert Ő is így akarná…

 

 

- Alexa -

 

Ég-szín-kék

2012.02.15. 09:34 | blueeye | Szólj hozzá!

Mostanában egyre többször nézem révedezve az eget. Olyan, mint egy hatalmas, kék festővászon, melyre a Nagy Művész jó- avagy rosszkedvében különböző színeket pacsmagol. Időnként rózsaszínnel és lilával csíkozza, máskor egyszerű fehér pamacsokkal dobja fel. Ha szomorú, szürkével fest; ha dühös, sárga villámok hálózzák be a sötétszürke, néhol fekete, vad felhőparipákat. A legjobban, azt hiszem, mégis azt szeretem, mikor a nap átkukucskál az égi bárányok között, finom fénypászmákkal szórva be a földet, s felragyogtatja a színeket. Varázslat ez az egész. Én pedig csak nézem és ámulok. A kocsiban ülve, a buszmegállóban, a parkban sétálva vagy az eső kopogását hallgatva. Nincs két egyforma pillanat. Nincs két egyforma érzés. Nincs két egyforma szívdobbanás. Csak ég van, és kék és szürke és fekete és lila és rózsaszín és nap és felhők, no meg csillagfény és a mindig kicsit ijedt arcot vágó Hold. Megannyi szín és forma ezen a hatalmas festővásznon. Néha azon gondolkodom, ha kinyújtom a kezem, és az ujjammal finoman hozzáérek, vajon én is rajzolhatnék rá?

 

- Alexa -

 

Tudni és Tanítani

2012.02.15. 09:26 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Egy szívemnek kedves ember, kitől aránylag rövid idő alatt oly sokat tanultam, egy szép napon azt kérdezte tőlem, mit tanítanék a majdani tanítványomnak, hogyan adnám át neki mindazt, amit én már tudok. Azt válaszoltam, nem tudom, mert nem vagyok azon a szinten. De a kérdés nem hagyott nyugodni…

Tudod, Gyermek, a Tanítás is, akárcsak minden más az Életben, szívből kell, hogy jöjjön. A Tudás, melyet átadni szándékszol, át kell, hogy áramoljon rajtad. A Tanítás nem leckékkel és képletekkel kezdődik. Fel kell ébresztened a Vágyat a másikban a Tudásra. Sok mindent meg lehet tanítani kitartó gyakorlással, technikákkal, de a legfontosabbat nem, azt csak érezni lehet. A szívednek kell megszólalnia abban, amit teszel. Akkor válik Igazivá, Teremtővé, Széppé, ha Örömből és Szeretetből fakad. Ha csak az Akaratod dolgozik benned, elérhetsz egy csomó mindent, de nem ADTÁL igazán. Szívtől-szívig vezet a legszebb út.

Tudod, amikor énekelek, megváltozik minden. Mintha a világról lehullna a hétköznapok szürke leple; fényesebb, színesebb, szebb lesz az élet. Mámoros, eufórikus érzés. haragból, dacból, dühből nem nagyon lehet énekelni; akkor feszül, karcol, sért a hang. Engem, az éneklőt, és Téged, a hallgatót is. Fals lesz a dal. Ha szomorúságból, fájdalomból születik, fátyolos lesz és mély. De valahol akkor is szép, mert ott legbelül ugyanaz az Érzés táplálja: az Éneklés, a Létezés, a Szeretet Öröme. Nem tudom, képes leszek-e valaha ének-technikákat tanítani, tanítani egyáltalán. De azt meg tudom mutatni Neked, milyen csodálatosan jó dolog Élni! Hogy milyen mámorító érzés kiengedni a hangod, s repülni, szárnyalni vele! Hogy mennyi érzés kifejezhető alig pár akkorddal!

Nem vagyok énektanár. Soha nem is készültem annak. Hogy Tanító vagyok-e, azt nem az én tisztem eldönteni. De ha gondolod, megmutatom, én hogyan élek. Szívvel, lélekkel, ebben a világban, ezen a Földön. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha jó. Szeress élni! Örülj minden pillanatnak! Fedezd fel az örömöt minden egyes napban! És nyisd ki a szíved… Hagyd, hogy a Szeretet győzedelmeskedjék, mindenek felett…

 - Alexa -

 

Amikor úgy döntesz...

2012.02.15. 09:24 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Amikor úgy döntesz, hogy nagy levegőt veszel, és belevágsz valamibe, amiről már régóta álmodsz, egy dolgot jobb, ha a fejedbe vésel. Ha csak pénzért és hírnévért csinálod, megette a fene. De ha a szíved is beleteszed, s amúgy mezítelenül „átadod”, mert mindenképpen „adni” akarsz másoknak, akkor már van értelme. Viszont fel kell készülnöd arra, hogy lesznek, akik nem értenek majd. Akiknek a szíve még „nem lát”. Akik szerint nincs szükség arra, amit te adni akarsz.

Mindenkinek mást jelent a zene. És ez nem baj. Sokfélék vagyunk, sokféle ízléssel, érdeklődéssel, hangzással, hallással. Amit én örömmel hallgatok, te unalmasnak és szörnyűnek érzed. Amitől én sikoltva menekülnék, te abban vagy otthon. A zene számomra olyan, mint a vallás. Mindenki hisz valamiben, és mindenki szeret valamilyen zenét.  És ahogyan a hited, úgy a zenei ízlésed miatt is érhetnek támadások. Szóban és fizikailag egyaránt. Belegondoltál már, hányszor ítéltél el egy-egy műfajt vagy számot, mert Neked! nem tetszett? Hogy hányszor használtad az „igénytelen” jelzőt egy-egy dalra? Hogy hányszor nézted sajnálkozva a tinilányokat, amint sikoltozva fogadják bálványukat? De kérdem én: te is tudsz így lelkesedni? Igen? Akkor bizonyára rád is néztek már ferde szemmel. Téged sem értettek. Nos, milyen érzés? Azt mondod, leszarod? Fulladjon meg, akinek nem tetszik? Persze, ez is egy megoldás. De mi lenne, ha inkább megtanulnál az ítélkezés helyett elfogadni végre? Papolsz a szeretetről, meg a többi szép és jó dologról, csak azt nem veszed észre, hogy ez az egész hiteltelenül esik ki a szádon. Kereshetsz Mestereket, vallhatod annak magad, járhatsz tanfolyamokra és előadásokra, meditálhatsz napestig. De ha elhessegetem a lila ködöt, és letörlöm a cukormázat, egy egyszerű, esendő embert látok. Ne akarj angyal lenni, mert nem tudsz. Itt lenn a Földön ember légy, a szó nemesebb értelmében véve. És élj úgy, hogy az a te és mások javára is váljék. De csak akkor, ha valóban őszintén, tiszta szívből ADNI akarsz. Másképp nem érdemes. Persze ez az én véleményem. Az én ZENÉM. És nem baj, ha neked nem tetszik. Én azért szeretem… Ahogyan téged is… Akkor is, ha nem mindig értelek…

 

 - Alexa -

 

Ha most...

2012.02.15. 09:21 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Ha most valaki megkérdezné tőlem, mi történik velem, nem biztos, hogy el tudnám magyarázni neki. Talán inkább azt kérném, üljön le velem szemben, engedje, hogy megfogjam a kezét, s csak hagynám, hogy átjárja ez az érzés, ez a bizsergés, ez a szerelem, ami bennem munkálkodik most. Hagynám, hogy érezze a változást, ami végbemegy bennem.

Mert változom. Ebben az egyben biztos vagyok. Változom és változik velem a Világ. Mások a színek, az illatok, az ízek, más a napfény, az emberek. Nem MÁST látok, hanem MÁSKÉNT. Fényesebb és rezgőbb lett minden, tele mocorgó, rohanó, bizsergető energiával. Vibrál a Világ. Él, létezik. Ragyog.

Amikor már nagyon nem találtam a helyem, belülről feszíteni kezdett egy kívánság. Sokáig élt a mélyben, kapott támadást, hitetlenséget, kétséget, közönyt, bánatot, könnyeket. De most, mint csíra a napfény felé, ő is felfelé törekedett. Én pedig hagytam megszületni. Csodálatos ajándékot kaptam vele. Nem csak egy embert, aki arra tanít, hogyan legyek Igaz Önmagam, s bontsam ki végre egészen a szárnyaim és merjek repülni, mert képes vagyok rá. Egy olyan élet, egy olyan Világ ígéretét kaptam, amely Tőlem szép. Mert Én annak látom, mert Én annak teremtem. S én óvatosan, rétegről-rétegre bontogatom ezt az ajándékot, újra és újra rácsodálkozva minden egyes új szintre, könnyesen mosolygós boldogsággal, s igyekszem mindenkinek juttatni belőle. Megosztom a kis Személyes Csodám. Hogy miért? Mert Értetek is kaptam. Az én fényem fényesítsen fel benneteket is, az én lángom gyújtsa meg a tiéteket is, mert minél többen vagyunk, annál világosabb és ragyogóbb lesz ez a Föld. Én pedig hiszek benne, hogy így lesz. Mert hiszek bennetek…

És te most, aki olvasod e sorokat, mit érzel? Mi jut eszedbe, ha a szemembe nézel? Bizsereg-e a tenyered, ahogy a kezemet fogod? Látod-e a Saját Fényed? Remélem igen. Mert én látlak már…

 

- Alexa -

 

Játék volt

2012.02.15. 09:18 | blueeye | Szólj hozzá!

 

 

Oké, rendben, szeretetteli lény vagyok, mindenkinek megadom az esélyt, van, akinek többször is. De rá kell jönnöm, van egy határ. Amikor használnak és kihasználnak, amikor még csak emberi lénynek sem tekintenek igazán, csak egy tárgynak, amit időnként le lehet venni a polcról és játszani vele, majd visszatenni.

„Milyen helyes baba! Nosza, öltöztessük szép ruhába, csináljuk meg a haját, fessük ki a szemét, legyen belőle igazi kis démon! Hitessük el vele, hogy tetszik nekünk, és alig várjuk, hogy csak vele játszhassunk! Mert nincs még egy ilyen baba a földön! Kedveskedjünk neki, mondjunk szép szavakat, hadd élvezze a figyelmet! Aztán egy adott pillanatban, mikor ráuntunk, tegyük vissza a polcra! Meg is feledkezhetünk róla, hiszen majd úgyis eszünkbe jut, ha épp nem találunk másik játszótársat…”

Hát ez a baba most (ismét) besokallt. Most játszunk az én szabályaim szerint! Kezdjük azzal, hogy nem akarok tovább játszani. Fura, mi? Hiszen az elején egész lelkesen vetettem bele magam! Valóban így volt. Aztán rájöttem, hogy míg én játék közben is tiszteletben tartom a játékostársat, ő még ezt sem képes megadni. A szabályokat kénye-kedve szerint változtatja, és csodálkozik, ha a másik ezért kérdőre vonja.

Tudod mit? Én most felrúgom a játéktáblát. Ne vesztegesd az időmet tovább…

- Alexa -

 

Elveszetten

2010.01.11. 15:57 | blueeye | Szólj hozzá!

Vakító fehérségben bolyongok. Ha nem tartanám szinte teljesen csukva a szemem, biztosan megvakulnék. Lépésenként, lassan haladok előre, kezem a szemem elé tartva, de hiába. Mindenhol ott a csillogás.

Elbukom, s arcom havat ér. Hideg, nedves, jeges szilánkok sebeznek, s pirossal pettyezik a szűz-fehéret. Feltérdelek, s a fénnyel mit sem törődve tágra nyitom szemem, vakítson meg, ha akar! Vállalom!

Egy éles fájdalom, s sikoltva hajtom le fejem, kezem újra takarja szemem. De… mintha most látnék végre… Óvatosan, hunyorogva nézek fel, s lassan tisztul a kép.

Havas hegyek, hócsipkés fák, csend és magány. Belesajdul a szívem. Kibukik könnyem, de a cseppek üveggyöngyé fagyottan hullnak alá. Úgy zokogok most, mint soha még talán. Eltemetett fájdalmaim, vélt és valós sérelmeim, elveszett szerelmeim, keserű csalódásaim kiáradnak, s én egész testemben rázkódom, míg lassan csillapodik kínom. Ugranék, futnék, menekülnék az emlékek s érzések elől, de a közel térdig érő hóban újra és újra elesem. Felsebzem kezem, s a fehéret újabb piros cseppek festik át. Fejemben, szívemben, lelkemben kétségbeesett kiáltás visszhangzik, de én csak megrázom fejem, s süketségre vágyom. Nem akarom hallani! Nem! Nem! Nem! N…

- Állj már meg végre!

Megtorpanok. Lángpallosos angyal áll előttem, jobbján hatalmas, igéző szépségű oroszlán. Önkéntelenül nyújtom felé a kezem, s ő macskamód bújik tenyeremhez. Leroskadok a földre, s míg ujjaim lángszín sörényébe túrnak, testem újra megrázkódik a zokogástól. Az angyal nem szól. Nem mozdul. Vár...

 

- Alexa -

Köszönöm - 2009 októbere

2010.01.11. 15:54 | blueeye | Szólj hozzá!

A kék ruhás angyal hatalmasat nyújtózott, méteres szárnyai alig fértek el a mennyezet alatt. Ásított egy nagyot, s megdörgölte a szemét.

A lány ködös tekintettel meredt maga elé. Próbált ébren maradni, kevés sikerrel. Fejét a csempének döntötte, s a következő pillanatban már bukott is előre. Az angyal utánakapott, s finoman felnyitotta szemét.

- Inkább indulj el. A levegő jót fog tenni.

A lány alvajáró módjára bebotorkált a szobába, arcához simította a szürke inget, majd egy apró mosollyal a szája sarkában nyakába vette a várost…

 

A bíbor angyal felhúzott térddel kuporgott a kis piros autóban. Időről-időre a férfira pillantott, megsimogatta az arcát, majd újra az útra koncentrált. Képek és szavak villantak fel benne, érzések cikáztak múltból és jelenből, egy-egy pillanat a jövőből is megmutatta magát. Ő pedig hiába szerette volna értelmes mondatokká formálni a benne kavargó dolgokat, nem talált hozzájuk megfelelő kifejezéseket. Segítségkérően felnézett az Égre, s fohászkodni kezdett…

 

Két test, két lélek olvadt egybe azon az éjszakán. Csókjaiktól felparázslott az éj, öleléseiktől még a kíváncsi Hold is elpirult. A lány sóhajai, sikolyai a férfi minden porcikáját megbizsergették, egyre hajtva őket a beteljesülés felé. Ők mégsem siettek. Kiélvezték az érintést, a falánk csókokat, a finoman a húsba vájó körmöket, a forróan nedves vágyat, az együttlét örömét. Átadták magukat egymásnak, s a finom félhomály betakarta verítékfilmes bőrüket. Nem volt szükség szavakra…

 

A két angyal a fakuló éjszakában vigyázta védenceik álmát.

- Hitted volna? – kérdezte a kék ruhás angyal hirtelen.

- Ha nem hittük volna, el se kezdődik. – válaszolta a bíbor ruhás angyal, s gyengéd csókot lehelt az alvó férfi homlokára.

- De gondoltad volna, hogy…

- Hát, az esélye megvolt a kezdetek kezdetén is, hiszen tudod…

- Tudom, ez „meg volt írva”... Mégis… Olyan hihetetlen…

A bíbor angyal elmosolyodott.

- Kezdesz túl emberi lenni – söpört félre egy hajtincset a halkan nyöszörgő lány arcából, aki erre felriadt, majd félálomban hozzásimult a férfihoz, s újra elaludt.

- Emberi?! – nézett nagyot a kék angyal.

- Igen. Már lassan úgy tudsz kételkedni, mint ő – pihent el a bíbor angyal tekintete a lány fázós testén. A kék angyal elmosolyodott, majd angyal-társához lépett, s finoman átfogta a derekát. Hosszú percekig nézték egymást, majd a bíbor angyal finoman megcsókolta testvérét. Összedöntötték homlokukat, s energiájuk finoman örvénylett körülöttük, gyengéden beivódva az alvó pár minden porcikájába, apránként bontva falakat, űzve kegyetlen múltat, eltemetett fájdalmakat, megfényesítve szívüket, gondolataikat, újabb szálakkal erősítve meg az ezüst pókfonalat, könnyítve gondjaikon, lelkükön, álmaikon…

 

Ébresztőóra éles hangja verte fel a csendet. A lány riadtan próbálta elnémítani. Fáradt volt és álmos. Fázott. Vékony takarója nem tudta megóvni az ablak résein át belopakodó hidegtől. S bár a szívében kellemes meleg volt, egy mondat mégis elakadt ajkán, s csak gondolatban mondta ki végül, Kedvesét átölelve a beszűrődő reggeli fényben:

- Köszönöm az elmúlt 5 hónapot…

 

- Alexa -

Levél a Kedveshez

2010.01.11. 15:52 | blueeye | Szólj hozzá!

Nem tudom, mit is mondhatnék. Nincs igazán szó, mely pontosan kifejezné a lelkemben kavargó érzéseket. Látod? Ismerős helyzet. Ha a szívembe láthatnál, talán megértenéd.

Falak. Mi építettük, s csak rajtunk múlik, leomlanak-e valaha. De ha meg sem próbáljuk, örökre így maradnak. Úgy hiszem, ezt egyikünk sem szeretné. Mégis, olyan nagyon nehéznek tűnik. Pedig…

Jópár évvel ezelőtt az Első mélységesen a lelkembe taposott. Azt hittem, sosem élem túl. A karom még mindig őrzi a kés élét, a szívem pedig a sebeket. Magas falak, méteres vizes-árkok vigyázták a belső szentélyt, melyet jó mélyre rejtettem, hogy ne találjon rá senki, soha. Aztán telt az idő, elbomlott pár fal, feltöltődött pár vizesárok, de azt a legbelső kis részt, akárcsak Csipkerózsika palotáját, benőtte a szúrós bozót, s a Királylány 100 éves álmát senki sem bolygatta igazán. Aludt, bár maga teremtette rémei azért időről-időre jót martak belé…

Majd egy szép napon finom szellő támadt, s megrezzentek a csipkesövény levelei. Virágok nyíltak ki lassacskán, s a szúrós tüskék félrehajoltak az ifjú Király útjából. Persze pár konok vadhajtás ruhájába akaszkodott, megkarcolta finom bőrét, de a végén mégis továbbengedték. Ő észre sem vette, hiszen csak a titokzatosat, az ismeretlent látta, s szinte naivan sétált egyre beljebb. Beszívta a rózsák illatát, örömmel simított végig szirmukon, s élvezte a lágy fényt napot-rég-látott arcán. Mint gyermekek a Titkos Kertben, úgy élvezte a rövidke szabadságokat, a sétákat a vár felé…

Néha mégis elbizonytalanodott. Léptei ilyenkor tétovák lettek, egyre többször pillantott visszafelé. Pedig az alvó Királylány egyre többször álmodott vele, s valahol mélyen egy apró kis lángocska éledt, sürgetve az ébredést. De az ifjú Király hezitált, egy idő után egyre többet. Öntudatlanul is vágyta a mesékből ismert palotát, s az alvó lányt látni, megismerni. Egyre sürgetőbben dörömbölt benne is egy kis láng, de mivel valaha régen ő is mélyre temette, a kis Fény hiába küzdött. Hangja nem érte el az ifjú Király fülét…

Ám egy szép napon a lány felébredt. Csodálkozva nézett körül, maga sem hívén a varázslatot. Körüljárta valaha fényes palotáját, s elborzadva nézte a kopott falakat, a málló vakolatot, a leomlott szentélyt, s zokogott a lelke. Ha valaha is eljut hozzá az álmában látott ifjú Király, nem fogadhatja így! Hisz kis kastélyában több a szellem és az ártó rém, mint a napfény és az öröm. Ez így nem maradhat! A Királylány döntésre jutott…

Teltek a napok, az éjszakák, a palota pedig lassan új fényt kapott. A lány énekelve járta a termeket, s léptei nyomán virág és mosoly fakadt. De az ifjú Király még mindig messze járt. A Királylány pedig nem volt képes tovább várni álombéli Kedvesét. Elindult hát a bozót felé…

A csipkerózsa nem könnyítette meg útját. Szúrós tüskéi megtépték ruháját, felsebezték kezét, testét. De ő csak ment előre rendületlenül, hisz tudta, valahol a bozótlabirintusban megleli a Férfit, kit elbizonytalanított az Élet, s a Múlt…

A Királylány nem adta fel. Most is ott lépdel a szövevényes rózsarengetegben, dacolva, harcolva az Élettel, keresve, kutatva ifjú Királyát, bizton érezve, hogy egy szép napon rátalál végre, s kiszabadítja Belső Lángját…

 

- Alexa -

Elgondolkodtam...

2010.01.11. 15:42 | blueeye | Szólj hozzá!

Tegnap elgondolkodtam. Hogyan is mondd el annak, aki megbizsergeti a szíved és minden porcikád, hogy szereted? Hogyan add tudtára, milyen nagyon is fontos számodra? Mert kimondani, hogy „Szeretlek” nem mindig elég, sőt, talán nem is érzi át ezt a szót, hiszen a mai világban már az a régi, igazi, repdesős boldogság kevésszer jár a nyomában. Valljuk csak be, elég elcsépelt lett szegény „Szeretlek”. Hiszen annyiszor mondtuk már, és oly sokaknak! Hiszen szeretem a szüleim, a testvéreim, a barátaim, szeretem a fagyit, a tökfőzeléket, szeretek olvasni, zenét hallgatni… és még sorolhatnám. De ez a szeretés bizony messze nem egyenlő azzal az érzéssel, ami a szívedbe költözött azon a napon, mikor az a láthatatlan fonál megfeszült kettőtök között. Mert az olyan más.

Ülsz mellette a kanapén, és belefeledkezel a lényébe. Elnézed puha haját, amibe olyan szívesen túrsz bele, s a homlokába lógó tincset, amit elrévedezve annyit fésülgetsz. Nézed ívelt, sötét szemöldökét, ami még hasonlít is a tiédre. És meleg, sötét csokoládészín szeme, körülölelve a sötét szempillákkal; órákig tudnád figyelni, amint alszik, mert hunyt szemmel annyira gyermeki. De képes vagy belefeledkezni a tekintetébe is, mert még a pillantása is ellágyul és mosolyog, ha rád tekint. És persze ott az orra, amire futtodban is lehet egy puszit nyomni. És az ajkai: vékonyak, lágyak, puhák; a kezdeti tapogatózó csókok után most már képes vad és szenvedélyes is lenni, s ha tehetnéd, napokon át csókolnád, cirógatnád őket, élvezve finomságuk. És a kezei, az ujjai, meleg tenyere, mely elpihen a hasadon; úgy képes játszani a testeden, mint senki más azelőtt. Az ölelése biztonságot és örömet ad, karjaiban a Mennyekbe szállsz, kiszabadítva lelked, hogy kitárt szárnyakkal megjárja a Végtelent, míg ti összefonódtok a lepedőn, gyengédséget és gyönyört ajándékozva egymásnak, akár órákon át.

Vagy csak eldőlni egymás mellett a takarón, ujjaitokat összekulcsolva, közel egymáshoz, élvezve, hogy együtt lehettek. Mert az összetartozás öröme zsibong ereitekben. Nem kellenek szavak, elég az érintés, elég a tekintet, az a száj sarkában megbúvó kis mosoly, hogy szívetek egyszerre dobbanjon.

Ébren töltöd a fél éjszakát, mert karodba bújik, s te őrzöd édes álmát, angyalszárnyad fölébe borítva, hogy ne legyen, mi megzavarja tiszta, kedves mosolyát. Kezed rebbenve simítja arcát, karját, forró testét, megpróbálva agyadba égetni a pillanatot, melyet ajándékul kaptál. Mert minden perc, mit vele töltesz, egy apró, szalaggal átkötött kis doboz, melyet kincsként őrzöl ezután…

 

Látod? Feltettem a kérdést, de magam sem tudtam válaszolni rá. Csak remélem, hogy egy szép napon megérti majd a csillogást két szememben, megérzi majd szívem dobbanását a tenyere alatt, s a gyönyörben ívbe feszülő testem minden porcikája súgja majd meg neki, mi az, mit érzek, s hogy az a szó „Szeretlek” majd akkor igazán értelmet nyer a Pillanat által…

 

Ezért kérlek, szeresd Őt, szeresd a Férfit, kit választottál, nyitott, tiszta szívvel, szavak nélkül, érintéssel, csókkal, szívdobbanással és pillantással, mert ez ezer kimondott vallomásnál többet ér…

 

- Alexa -

Menedék

2010.01.11. 15:41 | blueeye | Szólj hozzá!

A felemás szárnyú angyal az erkély korlátján ült, s a tavat fürkészte. Szerette ezt a helyet. Itt béke volt és nyugalom.

- Otthon – szólalt meg valaki a háta mögött, s ő visszafordult. A lány állt ott, hosszú haja most egyenesen omlott a hátára, s ettől olyan fiatal diáklánynak tűnt. Az angyal elmosolyodott.

- Igen. Tényleg itthon vagyunk.

A lány az angyal mellé könyökölt a korlátra, s lehunyta szemét. Élvezettel szívta be a párás levegőt, s a hatalmas fenyők illatát. Arcát finoman cirógatták a napsugarak.

- Úsznom kell egyet a tóban – sóhajtott fel percek múlva. Megsimogatta az angyal szárnyát, majd bement a házba. Átöltözött, vállára kapott egy törülközőt, majd elindult a víz felé. Az angyal követte.

 

A tó kellemesen hűvös volt, nem fagyott meg benne. A kristálytiszta vízben színes halak úszkáltak, meg-megcsiklandozva a lubickoló lányt, aki ilyenkor nagyokat nevetett. Az angyal a stégről figyelte mosolyogva.

A házból hirtelen csörömpölés, majd egy elfojtott káromkodás hallatszott. Az angyal a tágra nyílt szemű lányra nézett, majd sóhajtott:

- Úgy hallom, megérkezett.

A következő pillanatban egy férfi lépett ki az ajtón, félhangosan szitkozódva. Mikor meglátta a felemás szárnyakat, meglepetten elhallgatott. Döbbenten meredt a nem evilági nőalakra, egészen addig, míg a lány örömteli mosollyal ki nem mászott a stégre.

- Micsoda meglepetés! – sóhajtotta boldogan, s megindult a férfi felé, aki végül szorosan a karjába zárta.

- Nagyon hiányoztál! – suttogta kedvese fülébe, s lány még inkább hozzá bújt.

 

A vízen szikrázó napsütés szinte elrejtette az összefonódott két alakot. Szerelmes csókjaik, szenvedélyes ölelődzésük nem tartozott másra. Még az angyal is szemérmesen visszavonult a ház hűvösébe. Lassan végigjárta a szobákat. Mindenfelé fényképek követték csillogó szemükkel. Megannyi emlék, bevésődött pillanat. Az első találkozás, a férfi rácsodálkozása a lányra, az a fellángoló vágy. Mosolyok, cinkos pillantások, beszélgetések az iskola előtt. Az az angyali gáncs, a Csók. Együtt töltött délutánok, lopott percek, titkos éjszakák. Érintések, ölelések, sóhajok, sikolyok. Az Érzés kezdete…

Az angyal hatalmasat sóhajtott. Bárcsak…

 

A nap lassan a hegyek mögé bukott, s felragyogtak az első csillagok. A férfi szorosan átölelte a lányt.

- Mennem kell.

- Tudom – suttogta a lány, s könnyein át felmosolygott a férfira. – Jó volt veled.

- Bárcsak…

A lány csókja a férfi ajkára forrasztotta a szót. Percekig ölelték egymást, szinte már fájóan kétségbeesetten, félve az elválástól. Majd a lány kicsit elhúzódott.

- Itt az idő…

Ott álltak egymással szemben, belefeledkezve a másik tekintetébe, összekulcsolt ujjakkal. Majd a férfi lassan fakulni kezdett, halványodtak színei.

- Délután találkozunk! – simogatta meg a lány arcát még, majd eltűnt.

A lány letörölte könnyeit, s az angyalra nézett, aki lágy csókot lehelt a homlokára, majd a holdfényben fürdő tájra tekintett.

- Menedék. Addig is, míg valóra válik…

 

- Alexa -

Látogatóban

2010.01.11. 15:35 | blueeye | Szólj hozzá!

Az angyal szelíden megült a hatalmas fa egyik ágán. Finom ruháját rendezgetve figyelte az éledő tábort. Álmosan megdörgölte a szemét, majd rácsodálkozott a mellé lépő hosszú fekete hajú angyalra.

- Hát te mit keresel itt?!

- Látogatóba jöttem – felelte az, mosolyogva.

- Ennyire hiányzik neki? – sóhajtott a nő. A férfi bólintott.

- Emészti magát.

A két angyal az álmos, kócos alak felé fordult, aki kibotorkált a sátorból. Fáradt volt és gyűrött. Két szép barna szeme sem fénylett úgy, ahogyan szokott; a belső gondolatok elhomályosították tekintetét.

- Tudod, ha itt lenne… - kezdett hozzá a fekete angyal, majd elhallgatott, s lehorgasztotta a fejét. A másik angyal megfogta a kezét és megszorította.

- Tudom… - válaszolta halkan…

 

A férfi egész nap furán érezte magát. Mintha valaki követné. Időről-időre hátrafordult, lopva körbepillantott. Egyszer csak szöget ütött valami a fejébe.

- Őrangyalom, itt vagy? – kérdezte magában. Fülelt és várt. Egy darabig csak a fák susogását és a madarak énekét hallotta. Majd hirtelen egy érintést érzett az arcán, lehelet-finoman, mintha egy pajkos, jókedvű szellő simított volna végig a bőrén. Szíve nagyot dobbant.

- Bíbor angyal, te vagy, mondd?  - kérdezte újra magában, s az érintés most körbefonta, mint puha ölelés. Hirtelen felvillant benne egy kép egy hatalmas, bíbor ruhás nőről, akinek szépen faragott, görögös vonásait finoman kiemelte feltűzött barna hajzuhataga. Feszes, határozott kisugárzását enyhítette gyengéd mosolya, melyet a férfinak ajándékozott, akinek a lélegzete is elakadt egy pillanatra. – Istenem… - suttogta. Hát igaz volt minden, amit a lány mondott róla!

A kép eltűnt egy bíztató bólintással, s a férfi szíve hirtelen megtelt valami különös, gyengéd érzéssel, s hirtelen egy könnycsepp perdült végig az arcán. Felrémlett előtte a lány pirosra sírt szeme, ahogy ott ült a várfalon, s most értette meg igazán. Ez már régen másról szólt. Vagy talán mindig is egy dologról szólt. Megrendülten megállt egy pillanatra, s egy nevet suttogott a szélbe. Talán nem is hiába…

 

 

- Alexa -

Mire várok...

2010.01.11. 15:32 | blueeye | Szólj hozzá!

Kinn állok a szirtfokon, ruhámat tépi a szél. Néha megtántorít, de nem lök le, s én sem rugaszkodom el. Fekete-fehér kép, csapkodó hullámok. Gondolatban átölel két karod, ajkad érinti nyakam érzékeny bőrét, s én lehunyom szemem. Remegő könnycsepp bukkan elő szemhéjam alól, de már viszi is a szél, felszárítva nedves kis útját az arcomon. Tengerszín szemem nyílik újra, beletekintve a végtelenbe, átjárva ezer érzéssel, fejet hajtva az emlékek előtt. Egy szó, egy érintés, egy csók köszön vissza a homályból, hogy átöleljen és elringasson a hétköznapok szürkeségében, mikor maga alá nyom a Világ, míg levegőt venni is nehéz a napi mocsokban, mellyel elborít az emberek közönye és rosszindulata. Vergődő szív a mellkasomban… Egy szív, mely szeretni született, s pont ezért gyűlöli a sötét. Pedig se a Fény nem létezhet Sötétség, sem a Sötétség Fény nélkül. Itt belül ugyanúgy jelen van mindkettő, aránylag békességben megférve egymással. Látod, a felhők mögül itt is kibújik a nap…

Lábam lógázom a mélység fölött. Csendesen várok. Hogy mire, magam sem tudom… De jó itt ülni most, elmerengve a Tegnapon, élve a Mát, tervezni repeső szívvel a Holnapot… S szeretni, szeretni, szeretni… A Jót, a Gonoszt, a Szépet, a Csúnyát, az Okost, a Butát, ezt az egész furcsa Életet, s Téged, Kedvesem… Téged igazán…

 

- Alexa -

Haikuk

2009.07.02. 14:12 | blueeye | Szólj hozzá!

Sebzett lelked fáj,

fekete árnyék ül rajt.

Farkas vonyít bent.

 

Zárt ajtók terme,

elveszett aranykulcsuk.

Páncélos lélek.

 

Füstízű könnyek;

nyelvem hegye arcodon.

Árva démon sír.

 

Szürke ég, szürke

falak, szürke emberek.

Két dimenzió.

 

Hangok zavara,

érzés-összevisszaság.

Dallam születik.

 

Rizsszem pereg; az

öreg idő ebédel.

Hiába várok.

 

Hazugság veszejt,

nem tiszta már szép szemed.

Mire vársz még, mondd?!

 

Szerelem lehet

e csillogás szemedben

vagy csalfa kis láng?

 

Két karom, szívem

kitárom feléd; üres

levegőt érek.

 

Szavak, csak szavak;

elveszett varázsuk. Nem

kell több hazugság.

 

Kékezüst pára,

hajnali madárszó cseng.

Új nap virradt fel.

 

- Alexa -

Vannak helyzetek

2009.06.17. 14:52 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Vannak helyzetek, pillanatok az ember életében, mikor nem tudsz helyesen dönteni. Bár… mi is az a „helyes döntés”? Ki dönti el, mi a „helyes”? Ha így döntesz, is fájni fog, ha úgy, akkor is. Másképp, de a végeredmény a fájdalom. A hiány. A magány. Bárhogy döntesz is, a magány elkísér. Amikor minden porcikád egy érintésért sóvárog, amikor a lelked egy gyengéd szó után sikolt, sosincs veled senki.
Na jó, persze ez sem igaz. Az Angyal ott áll mindig fölötted, átölel és szeret, s ez a legteljesebb érzés, miben valaha is részed lehet. De mégis… az az emberi érintés… az a földi csók… Ezek olyan dolgok, melyeket az Angyalod, bármennyire is szeret, nem adhat meg neked. Érzed az érintését, álmodban és ébrenlétben is ölelhet, de az a fajta fizikai kontaktus, amire néha olyannyira vágysz, nem jöhet létre. És ez olyan cefetül tud fájni… Olyan jóízűen tudja marcangolni a lelkedet, s tépi szét gondolataidat… Te pedig tűröd, hisz mást nem nagyon tehetsz…
Kívánni, vágyni, várni Az Igazi-t nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek egyesek leírják. Ők nem Te, s Te nem Ők. Így aztán könyvekbe, filmekbe, zenébe temetkezel, de gondolataid, érzéseid vissza-visszatérnek a kiindulóponthoz: Hozzá. S ugyan tudod, hogy semmi értelme, mégis vágyódsz, vársz az utolsó pillanatig, hogy majd meghallod szívednek kedves hangját, s elpihensz két karjában, míg csak a lopott percek engedik. Tisztában vagy a helyzettel, a kilátástalansággal, az esélytelenséggel, de mégis… Az a tiltott gyümölcs oly édes tud lenni! S rohansz, bújsz, kötődsz, szeretsz újra és újra, tiszta szívvel belefutva a pofonokba, s véresre zúzva koponyád… Igen, összetörten és sebzetten is képes vagy érezni, szeretni ismét, készen állva az újabb véres vereségre, mit a helyzet magában rejt. Könnyes szemmel is képes vagy gyengédséget, oltalmat nyújtani annak, ki hozzád menekül, s mosolyodtól felragyog a Nap… Hisz ezért jöttél… Szeretni…
Két erős kar emel, látod, a Fény felé… Haza… Átölelnek, szeretnek, s tudod, nem hagynak el soha… S újra tudsz sírni; a leomlott gátakat elmossa a folyó, mely eddig visszafojtva ott duzzadt benned, várva a Pillanatot, mikor egy sóhajtással felszabadulsz a lelkedet nyomó fájdalom alól, s észreveszed a körülötted lévő Világ színeit újra.
Élni jöttél, Kedves… Nem meghalni… Ezt ne feledd soha! Vigyázunk rád, Veled vagyunk minden pillanatban, csak halld meg a hangunk, s ne tétovázz kinyújtani a kezed, ha úgy érzed, a Világ minden mocska maga alá temet… Ne add fel soha! A Boldogság alig karnyújtásnyira… Csak rajtad múlik, eléred-e valaha… Hogy leszel-e elég bátor kitárni Neki a szívedet… s átadni magad… Vár Rád… Csak Rád… Maga sem tudja még talán, de az a láthatatlan fonál hozzá köt, s nem enged el soha… Egymást választottátok, hát ne felejts el hinni benne… bízni benne… s szeretni Őt… Mert Érted jön majd… egy szép napon…
 
 
- Alexa -

Angyalok a párkányon

2009.06.10. 13:57 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Az angyal leült a párkányra. Térdét felhúzva rátámasztotta az állát. Elgondolkodva nézte az alvó férfit.
- Nem tudom, mi az, ami megfogta benned. Hiszen annyira nyugodt vagy.
- És annyira szomorú is. – lépett mellé a lány. Az angyal rajtakapottan elpirult.
- Megleptél. – mondta halkan.
- Tudom. – ült le mellé a lány, s fejét az angyal vállára hajtotta. – Követtelek. Sejtettem, hogy ide jössz.
Az angyal nagyot sóhajtott.
- Tényleg szereted őt?
A lány elgondolkodva az angyalra tekintett. Percekig csak nézte őt, ajkát félig beharapva, mint mindig, amikor képek sokasága tolult fel szemei előtt.
- Nem tudom. Azt hiszem, igen. – mondta ki végül bizonytalanul.
- Ez jó hír! – szólalt meg valaki a félhomályban. – Már azt hittem, sosem jutsz el idáig.
Az angyal és a lány meghökkentek. A következő pillanatban egy barna hajú, szeplős angyallány lépett eléjük. Vidáman elmosolyodott, s a kezét nyújtotta:
- Örülök, hogy végre szemtől-szemben találkozhatunk!
 
- Szóval te vagy az Őrangyala – mosolygott rá a lány a barna angyalra.
Mindhárman a párkányon ültek, s a lábukat lógatták.
- Igen. És mióta találkoztatok, azóta abban reménykedtem, hogy lesz alkalmam jobban megismerni téged.
- Miért?
A két angyal összenézett. A lány csak nézett egyikről a másikra.
- Ti most szórakoztok velem?! – húzta fel végül a szemöldökét.
A két angyal a fejét rázta.
- Magadnak kell rájönnöd – válaszolták egyszerre.
A lány a szemét forgatta.
- Istenem, ez a mondat…
 
A lány az alvó férfi fölé hajolt, s gyengéd csókot helyezett el a szája sarkában. A barna angyal pirulva félrenézett.
- Mennem kell, Kedves. – suttogta a lány, miközben könnyes mosollyal végigsimított a férfi arcán. – De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hiányzol! Jó lenne együtt nevetni újra…
A két angyal fájó szívvel nézte a búcsút.
- Annyira szeretnék segíteni nekik… - mondta a barna angyal. – Annyira megérdemlik mindketten!
- Tudom – ölelte át őt a másik angyal. – De mi csak vigyázhatunk rájuk, s besegíthetünk. Helyettük nem tehetjük meg a lépést…
- Tudom – sóhajtott az angyallány. – Szerinted ők már tudják, hogy…?
- Egyikük szerintem biztosan sejti már – nézett az angyal az ágy mellett térdelő lányra, aki könnyein át felmosolygott rá.
- Menjünk – suttogta rekedten.
 
A barna angyal sokáig ült még a párkányon. Nézte, ahogy lassacskán felkel a nap.
Az ébresztőóra pittyegni kezdett. A férfi fáradtan utána nyúlt, s lenyomta. Percekig hevert még hason. Az angyal hozzá lépett, lekuporodott az ágy mellé, s megsimogatta a vállát. A férfi félálomban egy nevet suttogott, s az angyal hevesen dobogó szívvel ismerte fel a lányét.
- Hát te is érzed… - suttogta könnyek között, majd csiklandva felnevetett.
A férfi szemei kinyíltak, s álmosan körülnézett. Az angyal a szája elé kapta a kezét, de a szeme ragyogott. Lehajolt, s a férfi fülébe súgta:
- Itt az ideje, hogy felhívd végre…
 
- Alexa -