Pillanatok

Egy oldal a "Gyermekeim"-ből, szeretettel azoknak, akiket megérint... Ne félj elmondani, ha tetszett, és azt se, ha nem...

Linkblog

Érezve

2009.06.10. 13:49 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Vihar készül. Szemembe vág a szél. Mélyet lélegzem. Hagyom, hogy átjárjon, hogy megbizsergesse minden porcikám. Most is te jársz a fejemben…
 
Ülök az asztalnál. A számítógép kékes fénye vetül arcomra. A kurzor türelmetlenül villog a képernyőn. Mit is írhatnék neked…?!
 
Ha lenne kocsim, most nekiindulnék. Nem érdekelne szél, eső, vad vihar, ha tudnám, hogy ma este még melletted leszek. Nem kell, hogy szólj hozzám. Ülnék csendben, figyelném nyugodt, harmonikus mozdulataid, nézném kedves vonásaid. Elég, ha a közeledben lehetek…
 
Nézem a képeid, ezerféle arcod, színejátszó kék szemed. Nézlek, és tudom, annyi mindent nem tudok rólad még. Feléd, hozzád terel minden pillanat, minden perc és óra, minden egyes nap. Ott vagy a napsütésben és a szakadó esőben, a keserű és boldog pillanatokban, minden gondolatomban és mozdulatomban. Sosem éltem át még ehhez foghatót. Mi történik velem?!
 
Könyökölök az ablakban, rád gondolva. Bármily messze is vagy, az érzés közel hoz hozzám. Valami kedves, meleg érzés azt súgja itt belül, hogy nem véletlenül tértél vissza az életembe. Az elmúlt hetek keserű, sötét fájdalma egy szempillantás alatt foszlott semmivé, s mosolyodtól kisütött a nap. Nem tudom, mi történik most velünk, de úgy érzem, ez valami jónak a kezdete. Te is rám gondolsz most… azt hiszem…
 
Fekszem az ágyon, nézek ki az ablakon. Tenyeremben érzem hideg ujjaid, vékony bőrödet. Látom magam előtt tágra nyílt, figyelő két szemed. Oly gyorsan elszaladt az idő, s én annyira féltem, hogy talán túl sokat mondtam, hogy sok olyat árultam el, amit talán nem kellett volna. De a szemed, a mosolyod, a hangod, a karod a karomba fűzve megnyugtatott, hogy nem szaladsz el. Hogy esélyt kapok, hogy jobban megismerhesselek. Látod, mégsem tudok most írni neked. Összevissza szavak és gondolatok. Bár itt lennél most!
 
Gondolatban átölellek, végigsimítok arcodon, gyengéd csókot lehelek halántékodra. Beszívom illatod, s arcodhoz érintem arcomat. Nem kellenek szavak, hogy elmondjam: jó veled. Szívem dallama útra kél hozzád a széllel, hogy tudd és érezd: Hazavárlak…
 
Egy jóleső, meleg érzés a szívem tájékán. Mint finom ölelés, mint két puha kar, úgy fog át a tudat, hogy vársz. Én pedig gondolatban üzenem: Sietek vissza… Hozzád… Haza…
 
- Alexa -

Mondd

2009.06.10. 13:40 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Mondd, mitől van az, hogy abban a pillanatban, mikor csak rajtad múlik minden, megtorpansz, elveszted hited, bizalmad, zavarodottá válsz? Hogy már nem tudod, akarod-e Azt, Őt, ezt az egész Csodát, amit egymásnak adhattok? Miért nem mersz hinni, bízni Önmagadban, Benne, és hogy igenis LÉTEZIK JELEN ÉS JÖVŐ kettőtök számára? Hiszen legbelül tudod, érzed, hogy gyönyörű szép lehetne! Mégis megtorpansz... Kitárt karjaid lehullanak... S ajkadat harapva elfordítod fejed... Düh és kétségbeesés ostromolja általad az Egeket, legszívesebben csak tombolva, rombolva, véres sebeket marva... Pedig tudod, hogy ez nem az ő hibájuk. De sokkal könnyebb azt mondani, hogy "Hiszen azt mondták!", mint hogy magadba nézz, és felemelt fejjel dönts végre. NEKED KELL DÖNTENED! Hiszen a Tiéd lehet, ha igazán szeretnéd...
 
Nincs mitől félned... Hisz nem dönthetsz rosszul...
 
 
Nos...?

- Alexa -

Special

2009.06.10. 13:30 | blueeye | Szólj hozzá!

 

I hate spending mornings and nights thinking of you, because it’s so hard to stay alone in this big world. Living here alone, in this mess could be painful sometimes. This world, this life here is so full of colors and wonders that you want to share it with a special somebody. And I think… maybe… this special one… for me… could be you…

- Alexa -

Menekülés

2009.06.10. 13:11 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Szakad a hó. Szemeidet résnyire nyitva feszülsz bele a szélbe, de még így is könnyeket csal arcodra a hideg. Most kevés a kabát és a kalap, s eszedbe jut, hányszor pörölt veled ezért.
Megrázod a fejed, elűzöd a képet, s mész tovább. Nem akarsz gondolni rá.
A villamosmegállóban lerázod magadról a havat, összedörzsölöd elgémberedett kezeid. Nevetés üti meg a füled; önkéntelenül is arrafelé fordulsz. Két fiatal nő beszélget, az idősebbik feléd pillant, rád mosolyog; kék szemei, mint két ezüst tükör. De önmagad helyett egy magányos, fázós fiatal férfit látsz. Visszamosolyogsz, de ez most nem szívből jön.
Újabb képek ugranak be: latyakos utca, egy biztonságot kereső kar, hideg-csípte orr és vidám kék szemek. Csendesen átkozódsz. Miért jut eszedbe újra és újra?!
Egész napod a gép fölé görnyedve töltöd. Időről-időre azon kapod magad, hogy tekinteted a távolba réved, s ajkadon halvány mosollyal pörgeted vissza az együtt töltött perceket. Egyre dühösebb vagy, egyre keserűbb. Hajtanád az emlékeket, kitörölnél mindent a fejedből, de legfőképp a szívedből, mi őt juttatja eszedbe! Hiszen úgysem lehetnél boldog! Hiszen úgysem tudnád viszonozni törődését, gyengédségét, szerelmét! Hiszen úgysem…
Estére sem csillapodik a hóesés, fehérbe burkol mindent. Puha paplan fedi a kerteket, a házakat, a fákat. Néhol térdig gázolsz benne, átáztatva nadrágod szárát. És megint ő jut eszedbe; anyai aggódása és törődése. Feltétlen szeretete. És megint futsz, menekülsz az emlék elől, az érzés elől, mi finoman behálózta már a szíved. Téped és szaggatod magadról gyengéd selymét, mert nem akarod, hogy újra fájjon! Nem akarod, hogy elérje a belső udvart; ha oda bejut, nem űzheted el többé soha!
Éjjel álmodba is követ a hó. Hatalmas fehér viharban bukdácsolsz megállás nélkül. A szemedbe vágódó szúrós pelyhektől nem látsz semmit. Tagjaid átfagynak, szád ellilul. Hirtelen a hóörvényből egy alak bontakozik ki. Tiszta fehér a ruhája, de még a haja is. Lehajol hozzád és jégszín szemeit rád emeli. Megsimogatja arcod; érintése arcodra fagyasztja kínkönnyeid, s hirtelen csend lesz. A szél zúgását sem lehet hallani már. Minden puha és hangtalan. Csak saját véred dübörgését hallod.
- Miért menekülsz? – kérdezi a nő halkan. – Mi elől? Ki elől? Azt hiszed, így jobb lesz? Könnyebb lesz ezzel bármi is?
- Hiszen úgysem… - bukik ki belőled, de folytatni nem tudod.
- Hiszen úgysem?! Balga ember, honnan tudhatod, mi működik és mi nem? – szűkül össze az asszony szeme. - Mert te úgy gondolod? Mert te eldöntöd? Mert neked így könnyebb és kényelmesebb? Mert gyáva vagy és nem mered vállalni, hogy talán fájni fog?
Tenyerét a mellkasodnak nyomja, s te felkiáltasz a jeges fájdalomtól. Térdre esel, levegő után kapkodva. Füledhez hajol, s hóhidegen suttogja szívedhez:
- Ugye fáj? Hát ennyit a jegelésről! Azt hiszed, erősebb vagy nálam? Félkézzel elbánok veled, ha akarom! Az árnyékodat te teremtetted, de nekem engedelmeskedik. Ha úgy tartja kedvem, szabadjára engedem, s nem lesz, mi megállítsa. Pusztítani és rombolni fog; maga alá gyűr nem csak téged, de azt az egyetlen embert is, aki vele együtt képes elfogadni téged!
Megragadod kezét, s felnézel rá.
- Őt ne bántsd! – bukik ki a szádon. – Nem érdemli meg!
- Ne bántsam? De neked szabad? Te okozhatsz neki fájdalmat, én nem? Nekem nem parancsolhatsz! Erősnek hiszed magad, mert egy nővel állsz szemben? Hát ehhez nagy bátorság kell! – nevet fel a nő, s lök rajtad egyet. Hanyatt esel. Fekszel a hóban, és épp csak annyira futja az erődből, hogy levegőt végy. Moccanni sem tudsz, bárhogy is erőlködsz.
- No mi a baj? – hajol föléd a démon. – Hát mégsem vagy olyan erős? Legyőz egy gyenge nő? Vagy más a baj? Nem bírod el a szíved súlyát? A félelmeidet? A múltadat? Túl sok a fájdalom? A keserűség? Miért nem engeded el végre őket? Miért hagyod, hogy nyomasszanak? Miért nem mersz végre felszabadultan boldog lenni?
- A boldogság csak illúzió… - suttogod.
- Meglehet. – heveredik melléd hófehér ruhájában. – De lehet, hogy nem. Ha nem vagy elég bátor felfedezni, sosem tudod meg; tévedtél. Nem az a bátorság, a falakon kívül tartani a szívednek kedvest; beengedni, hagyni, hogy szeressen; ez az igazi bátorság!
 
Fekszel az ágyban, épp csak felriadtál. Füledben visszhangzanak a fehér ruhás ismeretlen szavai, mellkasodon érzed jeges érintését. Ezernyi gondolat kavarog a fejedben és a szívedben; minden porcikádban ott lüktet a menekülni vágyás. Futni akarsz, elrohanni, messze menni újra; falakat építenél: téglából, kőből, acélból, s fussa be szúrós, gyilkos csipkerózsa, hogy senki ne hatolhasson át rajta soha, soha többé! Csak menekülni, elbújni, jegelni…
- Vigyázz! – súgja a szoba sarkában megbújó Árnyék. – Itt vagyok, és jobb, ha számolsz velem.
- Fenyegetsz?! – ülsz fel dühösen.
- Nem fenyegetlek. – csóválja sötét fejét, majd lángszín tekintetével tekinteted keresi. - Csak szeretném, ha emlékeznél erre: „Mindig lesz hely…” De biztosan tudod, meddig még?
 
Fátyolos reggel kél, fehér paplanba burkolózott a város. Kezedben a telefonod, s szíved a félelemtől egy pillanatra megremeg, ahogy a hajnalban érkezett választ olvasod. De az Árnyék benned már mosolyog, s a havas szél füledbe visszhangozza a varázsszót:
„Mindig…” Miért is menekülnél hát tovább…?
 
- Alexa -

Nagytakarítás

2009.06.10. 12:59 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Nagytakarításkor sok minden előkerül. Rég elveszettnek hitt csattok, ruhák, könyvek, egy maréknyi gyöngy, egy elszáradt rózsaszirom, egy megfakult fénykép, beszáradt ragasztó, lejárt számlák, egy kiskanál, levelek. Megannyi kedves, fájó, keserédes emlék-pillanat. Ahogyan ez is. Nézem a feladót, az időt; lassan egy éve már. A Nagy Visszatérés. A legfájdalmasabbak egyike.
 
Életem szépen feszített víztükrébe kő hullott és vad hullámokat vetett. Csobbanása felriasztott Csipkerózsika-álmomból és a világ hirtelen olyan ismeretlen lett, olyan vakítóan fényes és világos, hogy bántotta a szemem. Csak forgattam a fejem és nem értettem, mi történt. Hogy lehetséges az, hogy nem éreztem, nem láttam, észre sem vettem?! Hogy lehet az, hogy akit boldog szívvel Útjára bocsátottam, most szárnyaszegett, sebzett szívű, halott tekintetű madárként tér vissza?! Hogy lehet az, hogy a Férfi, akinek a legjobbat kívántam, akinek igenis JOGA volt a boldogsághoz, most fakó, élettelen mosollyal néz vissza rám, hogy minden elveszett?! Üvölteni tudtam volna, öklömet ráztam az Ég felé és azt kiáltottam: „Hazug vagy! Boldogságot ígértél! Otthon! Biztonságot végre! Hogy vehetted el?! Hogy tehetted?!” Könnyeimtől kiáradt a tó, s átkom visszhangzott a csendes tájon. Vele együtt szenvedtem. Vele együtt fájtam. Igyekeztem gyógyítani szívét, fel- és elhasználva mindent, mim csak volt, hogy legalább egy kicsit szépítsek életén, megfeledkezve magamról, az életemről, a saját boldogságomról. Feladtam mindent, mert szenvedni láttam. Nem hagyhattam magára. Képtelen voltam. És nemsokára nézhettem, hogyan bont szárnyat és repül neki újra a világnak, s csendes mosollyal hallgattam a meséket, mikor visszatért. De már nem maradt sokáig. Egyre ritkábban láttam. És egy hideg téli napon rádöbbentem, hogy egyedül maradtam. Fázósan összekucorodva ültem a fészekben, mely egykor oly sokat jelentett mindkettőnknek. Befújt a jeges szél a réseken, s hóval borította szürkévé fakult ruhám. Kék szemem csillogása elveszett, s már a nap sugara sem költöztetett energiát fáradt tagjaimba. Hol járhat büszke, fényes fekete tollú, befalazott szívű, drága madaram?
Félre ne érts! Nem vártam hálát, még igazán köszönetet sem. De azt hittem, legalább számítok… hogy legalább egy kicsit fontos vagyok… És most rá kell döbbennem, hogy Anya voltam… semmi több… Anya… Anya, aki véd és szeret; Anya, aki óv és dédelget; Anya, aki mindig ott van; Anya, akire lehet számítani, akinek lehet mesélni, aki elfogad annak, aki vagyok, aki örül, ha lát… és akit bármikor el lehet hagyni… mert ha visszaűz a rideg világ, karjában újra megpihenhetek. Mert Anya szeret…
Haldoklom. Egyedül. Elhagyva mindenkit, elhagyatva mindenki által. A Nő, ki bennem élt, talán csak alszik, de ezer éves álom várja, melyből tán fel nem ébred soha. Fényes tollú, büszke madár… Boldog lehettél volna…
 
Kihullik kezemből a levél, könnyek mossák arcomat. Szívem sajogva fáj. A régi érzés, melyről azt hittem, nem bánthat már soha, most újra tépi, marcangolja lelkemet, s gonoszan fülembe sziszeg. Ó, balga leány, szenvedélyre és szerelemre teremtett, tüzes-pajkos Nő, hová veszett el csillogó derűd, csiklandós kacajod, gyengéd ölelésed? Fekete madár jött, s ellopta kincseim. De szerető szívem életünk végéig visszavárja… Nem szűn meg remélni soha… Mert egyszer a madár visszatér… S mindörökre velem marad…
 
- Alexa -

Néha le kell ülni

2009.06.10. 12:57 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Néha le kell ülni. Ha nem akarsz, az Élet akkor is leültet. Ők jobban tudják, mire van szükséged. Néha kell a csend. Hogy meghalld, amikor szólnak hozzád. Hogy érezd, mikor megérintenek, jelezve, hogy melletted, veled vannak, hogy sosem hagytak, sosem hagynak el. Mert az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy nincs egyedül. Hogy vannak, akik éberen követik minden lépését, hogy segítséget nyújtsanak a bajban. Hogy segítsenek átvészelni, túlélni a nehéz időszakokat. Hogy életben tartsanak, mikor úgy érzed, legszívesebben meghalnál.
Átölelnek, csupa energia és fény arcukat arcodhoz simítják, s szelíden gyógyítják sebesült szívedet. Segítenek feldolgozni a veszteséget, a vereséget, a csalódást, a fájdalmat, a szomorúságot, a bánatot, a keserűséget, hogy tovább élhess. Hogy boldog(abb) lehess.
Én is megkaptam a jeleket. Érzem karomon ölelő két karját, szívemen finom ujjait, gondoskodó, védő szeretetét. Félt. És gyűlöl téged. Rossz ellenfelet választottál, Kedvesem. Én megtörtem. Ő nem. És ugyan az angyalok az érzéseket inkább csak „mímelik”, sok mindenre képesek azért, akit „társul” választottak. Az enyém egyszerre harcos és gyengéd szerető. Minden meg van benne, amire valaha is vágytam. És már csak ezért sem adhatom fel. Már csak ezért sem halhatok bele abba a fájdalomba, amit okoztál.
Istenem! Ha tehetném, olyan kínokat életnék át veled, hogy zokogva, sikoltozva, hason csúszva könyörögnél bocsánatért! És én akkor is csak arrébb lépnék, undorodva tőled, s azt sziszegném: - Arra sem vagy méltó, hogy a cipőmet lenyald!
 
…sajnálom. Drága Angyal! Ne haragudj, kérlek! A keserűségem, fájdalmam… Hadd bújjak el két karodban, ölelj át és maradj velem! Segíts nekem, kérlek! Segíts feltámadnom összetört, haló poraimból, hogy fényes, lángszínű, új tollaimmal magasra repülhessek, s rátalálhassak arra, akit nekem rendelt az Ég… akinek engem rendeltek… akivel végre igazán boldog lehetek… s akit én is maradéktalanul boldoggá tehessek… Segíts, kérlek, hogy újra szerethessek…
 
- Alexa -

Furcsa az Élet

2009.06.10. 12:50 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Furcsa az Élet. Mikor úgy érzed, minden rendben van, a helyes úton haladsz, megtaláltad a helyed, akkor hirtelen egy iszonyatos pofon talál el, s te csak nézel, most mégis ki ütött és miért?! Hiszen minden rendben volt! Hiszen minden a legjobb úton haladt! Hiszen azt mondták, jól csinálod! Azt mondták, most boldog lehetsz, mert ez az Út visz oda! Most akkor…
Állsz az Út szélén, égő arccal, kitépett szívvel, törött szárnyakkal, s könnyeid összemosódnak a szakadó esővel. Térdre roskadsz, s csak tompa aggyal ingatod a fejed, felfogni képtelenül a történteket. Sár tapad ruhádra, két kezedre, hűlő testedre.
Felnézel az égre, s két szemedben ott ég a kérdés, hogy „Miért?! Mondd, Uram, Anyám, mit vétettem?! Mi rosszat tettem?!” S akkor, ott, kibukik belőled az üvöltés,a benned élő farkas világgá vonyítja fájdalmát, hogy „Mit ér az Élet, ha már szeretni sem lehet?!” Hiszen tudtad, hogy nem Ő a Te Utad, de szerettél volna bújni, szeretni és szeretve lenni egy kicsit legalább! Hát miért vették el tőled a boldogságot? Miért csak ízelítőül kaptad a csodát?
Hirtelen egy érintés érkezik, puhán és gyengéden, s te elveszel ebben a szeretetben. Átölelnek, s felemelnek, gyermekmódra kuporogsz karukban. Mosolyogva ingatják fejüket:
- Te kis bolond! Hogy gondolhatsz ilyet? Sosem hagyunk magadra, hisz tudod!
Te pedig pirulva, boldogan simulsz hozzájuk, s szíved máris frissen veri az új ütemet mellkasodban.
 

- Alexa -

Üzenet

2009.06.10. 12:49 | blueeye | Szólj hozzá!

 

A felemás szárnyú angyal a korláton gubbasztott. Aggódva figyelte a lány minden mozdulatát.
- Ne csináld! – szólt rá a lány, felé sem pillantva. – Lassan kiégeted a blúzt a hátamon.
- Aggódom érted! – egyenesedett fel az angyal. – Olyan nagy baj ez?
- Nincs miért aggódnod. – nézte a lány merően a monitort. Az angyal lelépett a korlátról, odasétált az asztalhoz, s felkuporodott rá. A lány nem sokáig bírta szó nélkül.
- Miért csinálod?! – fakadt ki. – Miért kell mindig emlékeztetned rá, hogy mennyire tud hiányozni?!
Az angyal hallgatott. Hallgatott és nézett. Két szép szemében lágy, gyengéd szeretet bujkált. A lány elszégyellte magát.
- Ne haragudj, kérlek – motyogta lehajtott fejjel. Az angyal megsimogatta a kezét.
- Nem haragszom. Csak tudom, hogy mindig a nehezebb utat választod. Hogy könnyen szeretsz és nehezen felejtesz. Hogy neked mindenki a gyermeked, akire vigyázni kell, akiről muszáj gondoskodni. És hogy előbb törődsz más gondjával, mint a magadéval.
- Igaz – nézett fel a lány kis mosollyal a szája sarkában. – De ugye azért ez nem baj?
- Nem, persze, hogy nem baj. Csak ne felejtsd el, hogy nem szenvedni jöttél.
- Tudom. Szeretni, tanulni, tanítani jöttem. – mosolyodott el a lány.
- No látod! Akkor most szedd össze magad, kislány, küldj egy kis szeretetenergiát, csak hogy tudja, gondolsz rá, aztán back to work! – kacsintott az angyal, s a lány felnevetett. Majd lehunyta szemét, felidézte a szívének kedves férfit, s gyengéden átölelte…
 
A férfi az asztalnál ült, s nagyon dolgozott. Vagyis próbált. Kezdett elege lenni az egészből, és még a feje is megfájdult. Kicsit elrévedt, s azonnal eszébe jutott a lány. A lány, és az ő mindig ölelésre, kedvességre kész karjai. Sóhajtott egy nagyot, s egy rövidke sor elindult az éterben. Nem kellett sokáig várnia, azonnal jött vissza a válasz, majd a telefon is felciripelt…
 
Jóleső mosollyal fejezte be a beszélgetést. Melengette a lelkét a gondolat, hogy valaki, akit alig pár hónapja ismer, ennyire törődik vele. Visszaült az asztalhoz, és munkához fogott.
- Jó érzés, ugye? – borzolt bele a hajába az angyal. A férfi idegesen fésülte vissza a kócos szálakat.
- Ne csináld! – szűrte a szája sarkából.
- Jajj, ne legyél már ennyire merev! – ölelte át őt a nő. – Úgyis tudom, hogy élvezed…
A férfi felpattant, s határozott léptekkel kiment a ház elé. Ott rágyújtott, majd szembefordult az angyallal.
- Nézd, az, hogy velem vagy, kísérsz és vigyázol rám, nem jelenti azt, hogy folyamatosan be kell szólnod nekem. Különösen nem munka közben! – fújta ki idegesen a füstöt. Az angyal nekitámaszkodott a falnak, összefonta karjait maga előtt, s rámosolygott a férfira.
- Csak szeretnék tudatosítani benned pár dolgot.
- Igazán? Mégis mit?
- A félelmeid.
A férfi meghökkent.
- Miről beszélsz?
- Félsz, hogy túl jó lesz, igaz? Félsz, hogy túlfontosodsz. Nem akarod bántani, mégis megteszed, ahányszor csak magára hagyod.
- Na de…
- Igen, tudom, te nem ígértél semmit. Te előre szóltál… Mégis félsz. Szeretnél adni, de amikor oda kerülsz, hozzáérni is alig mersz.
- Hagyd abba…
- Játszol vele, cicázol, jól érzed magad, majd mész tovább. Törődsz te egyáltalán azzal, mit érez? Tudod, hogy mit gondol?
- Hiszen ő döntött így! – fakadt ki a férfi, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna. Az angyal tekintete elfelhősödött.
- Ez fájt – mondta halkan, majd kitárta szárnyait, s heves kis szélrohamot kavarva eltűnt a férfi szeme elől.
- Gyere vissza… Sajnálom… – suttogta a férfi, de hiába…
 
- Sejtettem, hogy eljössz – nézett a férfi a nőre, aki leült mellé a párkányra, s a lábát lógázta. Percekig nem szólalt meg, majd hirtelen kifakadt:
- Miért?! Miért ilyen bolondok az emberek?! Miért kell mindig mindent túlbonyolítani?! Miért nem lehet egyszerűen, szimplán, őszintén…
A férfi átölelte, magához húzta, s ujját finoman a szájára tette. A bíbor angyal elhallgatott. Szaggatottan vette a levegőt, szép szemében könnyek gyűltek.
- Olyan szépen indult… - suttogta rekedten.
- Mit vártál? Hogy ebben az életben másképp alakul? Nézd meg az alaphelyzetet. Ugyanaz, mint ami akkor volt.
- Igen, de…
- Sajnos nincs „de”.– simogatta meg a nő haját a férfi. – Ez az élet sem AZ AZ ÉLET.
- De akkor miért?! Miért kellett elkezdődnie, ha egyszer úgy sincs semmi esélye?!
- Tanulniuk kell. Nem rombolni; építkezni. Akkor is, ha néha nagyon fáj.
- Nem akarom, hogy fájjon… - csordult ki a bíbor angyal könnye. Társa finoman lesöpörte a kis szivárványszín csöppeket, majd lágyan megcsókolta a nő száját.
- Segítsünk nekik, hogy a lehető legszebb pillanataik legyenek…  
 

- Alexa -

· 1 trackback

Itthon

2009.03.26. 11:49 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Hűvös, szeles idő fogad, mégis boldogan lélegzed be az eső illatát. Újra itt vagy hát.
Megiszol egy teát, s lassan átjár az a boldogító, mámorító érzés, ami mindig, ha megérkezel.
Sötétedik. Megveszed a vonatjegyed, s azonnal fel is szállsz. Mosolyogva nézed az elsuhanó házakat. Angyalod izgatottan nézelődik, hisz most jártok először igazán együtt itt.
A pályaudvarról gyalog indulsz tovább. Minden emberre ismerősként tekintesz.
Közel fél órás séta után érkezel meg a kis hotelhez. A recepciós boldogan üdvözöl. Felkaptatsz a tetőtéri szobába. Kinyitod az ablakot és kikönyökölsz. Az esti fények hívogatnak. Újra útra kelsz hát.
Mosolyogva sétálsz át a kis hidakon, keresve a megfelelő helyet. Végül egy aprócska étterem mellett döntesz. A pincér kedves, nyelveden szétomlanak az ízek. Angyalod azt se tudja, merre nézzen. Minden érdekli, mindent meg szeretne kóstolni, mindent látni szeretne. Nevetve inted türelemre. Temérdek időtök van még.
Mindjárt éjfél, de tele a város. Leszólítanak, de te mosolyogva intesz nem-et. Egy utcai rajzoló kelti fel a figyelmed. Percekig csodálod finom ceruzavonásait. Leülsz hozzá, s ő csillogó szemmel rád tekint. Hagyod, hogy modellül válasszon. Eltűnik az utca, a hideg, csak ti ketten léteztek a pillanatban. Nem szóltok. Te figyeled, ő rajzol. Időtlen tekinteted fénylik fel a papíron, szélfútta fürtjeid keretbe foglalják sokéletű arcod. Férfikar ölel át, felemás szárnyai testedhez érnek.
A festő arcára mosoly kúszik finoman, s te megdobbanó szívvel ismered fel őt. Már tudod: előző életeid valamelyikében őhozzá bújtál éjszakánként, az ő szerelme éltetett...
Állsz a hatalmas ablakban, kezedben gőzölgő teával töltött bögre. A szobában gyertyák égnek, melletted a vásznon fű zöldell, vörös hajú nő ül benne, ölében apró gyermek. Mindenhonnan színejátszó kék szemed tekint vissza rád. Ez a béke, ez a harmónia hiányzott. Ez a szeretet. De hazaérkeztél végre. Itt az otthonod. Most már tudod…
 
- Alexa -

Az ablakban

2009.03.06. 19:03 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Állok a hatalmas, kétszárnyú ablakban. A vízre ezüsthidat fest a ragyogó Hold. Könnyű szél kócol hajamba, s megborzongat vékony ruhám alatt. Érzem, ahogy mellém lépsz; magas alakod gyermekké varázsol. Épp tán csak a válladig érek. Tenyered lapockámra simul, s oly szívesen átölelnélek! Karodba bújnék, arcom mellkasodba fúrnám, és hangosan zokognék, átkozva a percet is, mikor megismertem őt!
De nem ölellek át. Nem bújok. Nem sírok. Nem átkozódom. Lehunyt szemmel élvezem a szelet, a tenger friss, sós illatát, a színezüst Holdat. Állok az ablakban, és boldog vagyok, hogy itt magasodsz mellettem, meleg tenyereddel a hátamon, belém áramoltatva szereteted, gondoskodásod, támogatásod. Csak hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Hogy mindig mellettem állsz, hogy kezed nyújtod, ha szükségem van rád.
Felnézek rád, s te is felém fordulsz. A homályban nem látom arcodat, de érzem mosolyod és szereteted, akárcsak aznap, mikor először találkoztunk. S most is elönt a megilletődöttség és a mélységes hála, hogy vagy nekem. Őrangyalom! Mit cserébe adhatok, csak szavak és érzések. Mondd, elfogadod őket selyempapír és masni nélkül, egyszerűen és pőrén is? Szívem minden szeretetével is ládd, csak ennyit adhatok…
Gyengéden letörlöd előbukkanó könnyeim, én pedig tenyeredbe simítom arcomat. Köszönlek… Mert Veled lett teljes az életem…
 

- Alexa -

Szemtől-szemben

2009.03.06. 19:00 | blueeye | Szólj hozzá!

 

- Szabad? – kérdeztem a tekintetemmel, minden porcikámban vágyva, remélve. Kitártad két karod, s én közéjük omlottam boldogan, hálát rebegve a kegyért, hogy itt lehetek, most, veled. Hogy fényből és energiából álló testedhez bújhatok, s elveszhetek szeretetedben. Hatalmas voltál és gyönyörű. Hosszú fekete hajad fényesen csillogott, s ugyan nem láttam arcod tisztán, de éreztem a mosolyod. Boldog voltam. Megilletődött. Hálás.
Az angyalok utat nyitottak nekünk, s ünneplésük közepette elindultunk kifelé a nagy teremből. Mellettem jöttél, s én, mint gyermek, úgy néztem fel rád, ámulva és repeső szívvel. Ezer kérdés zsongott, örvénylett a fejemben, de a szememből csak annyi sütött: „Ugye nem álmodom? Ugye tényleg itt vagy mellettem? Ugye sosem mész el már? Ugye mindig itt leszel?” Te pedig csak mosolyogtál, s az én szívem csordultig telt szeretettel.
Amikor a kapuban elváltunk, olyan kicsinek és védtelennek éreztem magam, hogy legszívesebben visszafutottam volna hozzád! De nem lehetett. Búcsúzásképpen megérintetted az angyalt a nyakamban, s tudtam, minden rendben lesz. Mindig velem leszel.
Az ölelésed, az érintésed mély nyomot hagyott bennem és rajtam is. Az energiád lenyomata a karomon maradt még órákig. S azóta is, ha megjelensz, újra érzem, újra érezlek. Megjelöltél. De boldogan viselem a „jegyet”. És amikor ma reggel megkértelek, hadd érjek hozzád, s tenyeremen éreztem az érintésed, mindörökre hozzád „csatlakoztam”…
 
Drága Őrangyalom! Tudd, hogy nagyon szeretlek! És nagyon hálás vagyok az Úrnak, az Anyának Érted! Vezess, védj és taníts, kérlek! Veled lett teljes az Életem… Most vagyok igazán jól… Köszönöm, hogy vagy! Hogy velem vagy… Ámen.
 

- Alexa -

Árnyék

2009.02.20. 09:18 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Az éjfekete árny megállt a lány fölött. Elnézte szétterülő haját az ágyon, párnát ölelő két karját, álombéli mosolyát.
- Milyen más vagy most – mormolta halkan. – Mikor először találkoztam veled, az utcáról beszűrődő fényben csillant meg a bőröd, s tágra nyílt szemeidből rémület sütött. Féltél, szabadulni próbáltál. Egy pillanatig az enyém voltál! Szinte még most is érzem a körmöd nyomát…
A lány felsóhajtott, s hanyatt fordult. Az ágy bal felét üresen hagyta. Az árny elmosolyodott, majd bekúszott a szabad oldalra, s az alvó fölé könyökölt. Percekig hallgatta a békés szuszogást, majd folytatta monológját.
- Tudod, miért engedtelek el? Tudod, miért vonultam vissza akkor? Egyszerű. Szeretnék még játszani veled! Veled és azzal a felemás szárnyú teremtménnyel, aki ott figyel ugrásra készen mögötted…
- Játszani? Mégis mit? Fogócskát? Bújócskát? – lépett le a polc tetejéről az angyal. Összefont karral megállt a lány másik oldalán. – Egy ujjal se merj hozzá érni!
- Már vártalak – ült fel az árny. – Olyan nagyon egyedül vagyok…
- Köszönd magadnak! – tette csípőre a kezét az angyal. – Mégis mit vártál?! Sötét vagy és gonosz!
- Elég! – nyitotta ki a szemét a lány hirtelen, s felült az ágyban. Percekig csak nézték egymást az árnnyal, majd a lány kissé bizonytalanul, de kezet nyújtott. – Sajnálom, hogy a múltkor nem volt időm bemutatkozni!
A testet öltött sötétség meghökkenve fogadta el a felé nyújtott jobbot, alig hívén a csodát. Az angyal a lány jobbjára kuporodott, elérhető közelségben, ha támadni kell. Nem bízott az árnyban.
- Nem félsz tőlem? – kérdezte a fekete tömeg a lánytól, aki félrehajtott fejjel megnézte őt magának, majd elgondolkodva így szólt:
- Akkor éjjel nagyon megijedtem tőled. Az ember, aki fontos a számomra, a hatásodra megváltozott, átalakult, nem figyelt rám. Igen, féltem. Most sem érzem magam tökéletesen bátornak, de érzem, messze nem vagy olyan iszonyatos, mint amilyennek mutatod magad. Csak jobban meg kell ismerni…
- Megőrültél?! Megismerni?! Ez a szörnyeteg elevenen fal fel, az energiája azon nyomban felemészt! – hördült fel az angyal. Acélkék szemei hidegen felfénylettek. – Nem engedem!
Az árny fekete izmai megfeszültek, lángszín szemeiből megvetés és gyűlölet sugárzott.
- Darabokra téplek, csak egy szavadba kerül! – sziszegte.
- Elég – suttogta a lány. Haja az arcába omlott. – Annakidején egy voltam a sok közül. Aztán „megszülettél” – nézett fel az angyalra. – Kezdetben féltem tőled, nem értettelek, nem tudtam mit kezdeni felemás szárnyaiddal, démoni lélek-feleddel. Erősebb voltál és harcosabb, mint én. De ugyanilyen nagyon tudtál szeretni is. Esélyt adtunk egymásnak, hogy jobban megismerjelek, s lassan összecsiszolódtunk. Ma már el sem tudom képzelni az életem nélküled! Mondd, ha az első találkozás után sikoltva menekülök, ha eltaszítalak magamtól, mivé váltunk volna? Hol lennénk most?
Az angyal lehajtotta a fejét. A lánynak igaza volt. Esélyt adott és kapott. E nélkül talán csak egy csavargó lenne.
A lány megsimogatta felemás szárnyait, majd a még mindig ugrásra kész árnyhoz fordult. Odatérdelt pontosan vele szembe, s közel hajolt hozzá. Azonnal megcsapta a belőle kiáradó sötét energia, de nem húzódott vissza. Megérintette a homályba vesző arcot, s végigsimított rajta.
- Félek tőled, de nem futamíthatsz meg! Az, akiben élsz, nagyon fontos számomra. Ne tedd tönkre, kérlek! Miért emésztenéd el azt, aki életet adott? Ne, ne mondd, hogy hiszen a magadfajtának ez a feladata! Ezt magad sem hiszed, ugye?
Az árny sértetten válaszolni akart, de a lány folytatta:
- Nincs veled bajom. Sőt, tulajdonképpen kedvellek. Vagyis hiszem, hogy téged is lehet szeretni. Hisz ismerem a „Teremtődet”. Te Ő vagy, s Ő Te. Csak rosszul fogtatok az ismerkedéshez. Ahogyan mi is. Rám akartál ijeszteni, hogy azt teszed, amit kedved tartja, játékszerként, bábuként használva a szívemnek kedvest. Gratulálok, elismerésem, sikerült! – biccentett. – De nem akarok sem rettegni tőled, sem háborúzni veled. Hiszem, hogy ha esélyt adunk egymásnak, azzal mindketten csak jól járunk.
Az árny elgondolkodott. Ez a lány… a legfurcsább, akivel valaha találkozott. Esély? Szeretet? Baráti jobb? Nem haltak már rég ki ezek a dolgok?
Felnézett. Tekintete találkozott az angyaléval, aki keményen állta tűzszín szemét, majd elmosolyodott, s ettől az árny tökéletesen összezavarodott. Nem is emlékezett, mikor nyújtotta oda éjfekete kezét a lánynak, aki ráragyogtatta a mosolyát, majd gyengéden arcon csókolta, visszafeküdt az ágyba, magához ölelve az égszínkék párnát.
- Jóéjt árnyék! – búcsúzott félálomban. – Bármi történjék is innentől kezdve, tudd, hogy nálam Neki is és Neked is mindig lesz hely! Most is mondanám, hogy aludj itt nyugodtan, de ma még „hazavárnak”…
Az angyal nem szólt egy szót sem, de a tekintetében már nem volt semmi elutasító vagy fenyegető. Odakuporodott az ágy mellé, s lassan ő is elaludt.
Az árny elgondolkodva nézte őket egy darabig, majd bizonytalanul elmosolyodott.
- Mindig lesz hely… - mormogta, s beleveszett a fakuló éjszakába…
 

- Alexa -

Lezuhant az angyal

2009.02.20. 09:13 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Éjfekete s ezüstszín tollak hullnak alá a magasból a hideg téli éjszakában. Zuhan az angyal. Hidegre fagyott tejfehér teste összetörve érkezik karomba. Átölelem, de forró könnyeim sem tudják életre olvasztani. Átkom farkasüvöltésnek hangzik a havas tájon. Keserűségem mélyfekete kátrányként ömlik a fehér földre, elpusztítva mindent, mi az útjába kerül.
Éjszín denevérszárny bontakozik ki a homályból, s elindul az angyal felé. Elé állok, elvágva útját.
- Takarodj! – sziszegem. - Hát nem okoztál még elég fájdalmat neki?!
A démon megáll, égő szemei engem pásztáznak. Keményen állom tekintetét, lelkemben fortyog a düh és a gyűlölet.
- Sajnálom – mondja végül, hangja fájdalomtól rekedt. – Hidd el, én soha…
- Hazudsz! – üvöltök rá, s tenyerem kegyetlenül csattan arcán, vörös nyomot hagyva rajta. De nem elégszem meg ennyivel. Nekiesek, ököllel ütöm a mellkasát, miközben hangosan zokogva üvöltöm világgá szívem, lelkem fájdalmát, őrült dühöm és keserűségem. A démon nem szól, nem állít meg, szótlanul tűr, miközben lehunyt szemhéja alól vérszín könnycseppek peregnek alá. Körmöm felhasítja vékony bőrét, mélyvörös patakokat fakasztva testéből. Démon áll most démonnal szemben. Két fekete szárny robban elő a hátamból, körmeim tőrhegyesek, két szemfogam, mint acsargó kutyáé, úgy villan elő. Nekitámadok; még csak nem is védekezik. Csukott szemmel tűri rohamom.
- Bocsáss meg, ha tudsz… - ennyit suttog csak, s én egy újabb ütéssel a földre küldöm. Majd összegörnyedek fölötte, s hangosan felzokogok.
- Miért?! – üvöltök fel az égre, önmagamba marva, hogy kicsorduljon vérem, s elmossa fájdalmaim.
- Mert szeret – hallatszik egy halvány suttogás. Megfordulok. Felemás szárnyú angyalom halvány mosollyal az ajkán fekszik a földön a könyökére támaszkodva. A denevérszárnyú démon hozzá kúszik, s magzatpózba gömbölyödve összetört testéhez bújik. Az angyal pedig magához öleli, halkan duruzsolva ringatja, gyógyítva magát és démon kedvesét.
Térdelek a földön, nem tudva megbocsátani az okozott fájdalomért, angyalom majdnem-haláláért, eltaszított szeretetemért. Mikor vállamhoz érsz, elütöm kezed. Felállok, s elindulok az erdő felé. Egy pillanatra megállok, s vissza sem fordulva annyit suttogok csak:
- Sosem kértem, hogy ígérj… De ennél többre tartottalak… Ennél jobban szerettelek…
 
Vérnyomok a havon… Ennyi maradt csak utánunk… S a fájdalom… Rajtad múlik, a sebek begyógyulnak-e valaha…
 

- Alexa -

Elváltak egymástól

2008.12.08. 14:27 | blueeye | Szólj hozzá!

 

„Elváltak egymástól, mint ágtól a levél…” Ismerősek a sorok? Biztosan. Szép történet, ugye? És a „mindkettő ment a maga útján tovább” egyik legszebb megfogalmazása.
De nekem mostanában inkább az „elváltak ágytól-asztaltól” gyakrabban jut eszembe, s egyre keserűbben forognak számban a szavak. Meg lehetett volna oldani szépen is. De nem… Úgy kellett elválnotok, hogy kettészakítottatok egy működő „társadalmat”, s azóta is háborúztok egymással, még ha nem is valljátok be. Legyetek magatokra nagyon büszkék! Két önfejű, önző gyerek; méltóságában sértett felnőtt! Mondjátok, hát tényleg így kellett, így kell lennie?! Nézzetek kicsit magatokba, s gondolkozzatok! Mire jó ez a csata? Hát nem veszítek észre, hogy nem csak ti, de mi is sérülünk?
Mondd, te Nő: Eljutott már a tudatodig, hogy egyre kevésbé szeretünk órára járni? Hogy egyre kevésbé érezzük, hogy rólunk szól a dolog? Hogy egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat néhányan ettől a nagy Nő-Pasi kidomborítástól? Hogy lassan már úgy érezzük, függőlegesen szexelünk (ráadásul néha olyanokkal, akikkel eszünkbe sem jutna)? Hogy a kezdők közül sokan szinte menekülnek az első órák után? Hogy már nem tudod, ki az, ki igazán szeret?
És te, Férfi: te kegyetlen Skorpió, hát nem érzed, hogy ez így nem jó? Hogy míg azt hangoztatod, hogy egyre jobban vagy, a szemedből a csillogás egyre kopik? Hogy a tűz, amit megszerettem benned, lassan kialszik? Hogy a kisugárzásod, ami levett a lábamról, már csak görcsös látszatfenntartás? Hogy eltaszítasz magadtól mindenkit, akinek fontos vagy? Hogy hiába igyekszel oldani a feszültséged, az csak felemészt? Hogy a levegő már nem a pajkosságodtól, hanem az idegességedtől vibrál?
Barátaim, Tanáraim, Csibéim! Ne tegyétek ezt, kérlek! Se magatokkal, se egymással, se velünk! Tudom, semmi sem lesz már olyan, mint régen, de senkinek sem használtok azzal, ha háborúztok, csatáztok, marjátok egymást. Vérzik a szívem és nagyon fáj. Ennek nem így kellene lennie… Ideje észrevennetek, hogy lehetne másképp is… Marakodó szülők a gyermekük, gyermekeik felett…
Anya! Apa! Kinyújtom a kezem felétek, és arra kérlek benneteket, beszéljük meg! Üljünk le egy teára, kávéra, igyunk forralt bort és együnk kürtöskalácsot! Tegyük szebbé és jobbá egymás életét! Higgyétek el, mindannyian csak nyerhetünk vele… Szeretünk benneteket! De olyan könnyen felejtitek el…
 
- Alexa -

Repülj angyal

2008.12.03. 14:19 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Repülj angyal, szállj messze a csillagok közé, vidd távol szívem fájdalmát, csillogó könnyeim, lelkem gyötrelmét! Fedje el a mélykék ég remegő, kínlódó testem, zavart gondolataim!
Öleljen át éjfekete denevérszárny, simítsd arcod arcomhoz démoni kedvesem! Hadd kuporodjak össze karjaidban, s rejts el a világ elől, ne érje szívem a fény…
Két kék szemem vörösre marja sós könnyem, hangom zokogástól rekedt, testem sírás rázza meg újra s újra. Itt gömbölyödöm a fotelben egyedül; fájdalmas most ez a magány. Kit szeretek, mind messze van. Se telefon, se üzenet, se csengő, se kopogás, se a drága hang, melyet oly nagyon várnék.
Káosz a lakásban s a lelkemben, a szívemben. Blokkolt energiák, mély kútba temetett emlékek, érzések s fájdalmak. Itt ülök a káván, de aranylabdám békástul lököm vissza, ahányszor az ölembe pottyan.
Trónom körül ezer sárkány, Hatalmasak, félelmetesek, mégis együtt élek velük. Együtt vagyunk éjjel-nappal, én ők vagyok, s ők én. Mindörök démonaim, választott testőreim. Vigyázz, nehogy elérjen lángjuk!
Karmok szabdalják, tépik épp csak begyógyult lelkem; sebek szakadnak fel, bíborszín vérem tiszta fehér lapra fröccsen, fekete szavakká válva. S én írok akkor is, ha fáj. Így élek… s így is halok meg majd egy szép őszi napon…
Szállj angyalom, kiterjesztett felemás szárnyaiddal repülj egyre feljebb, fel, fel a csillagok közé! Egyszer én is hazatérek majd…
 
- Alexa -

Létezésem értelme

2008.12.03. 14:07 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Vannak pillanatok az ember életében, mikor úgy érzi, bizonyosságot nyer a létezésének értelme. Úgy tudjuk, minden ember valamilyen céllal születik erre a Földre, de sokan egy életen át keresik, mi az. Holott minden ember maga választja a célját! Bizony-bizony!
Hát én régóta érzem a „küldetésem”, s csak nemrég tudatosult bennem, hogy amit érzek, nem más, mint az, aki vagyok. Aki valójában vagyok. Az a belső késztetés a jóra, melyet nem tudok megtagadni. Szeretni, tanulni és tanítani jöttem erre a Világra. Ez vagyok én.
Persze ez nem jelenti azt, hogy 200%-osan jó és angyali volnék (a 100%-nak a fele démoni). Nem vagyok makulátlanul fehér. Nem is szeretnék az lenni. De szeretek segíteni, akár csak annyival, hogy meghallgatlak. És ha boldognak látlak, az engem is energiával tölt fel!
Tudom, ezen a helyen és időben az ilyen viselkedés, hozzáállás gyakrabban vált ki ellen-, mint rokonszenvet. De elegem van az álarcokból! Ne kérd, kérlek, hogy beálljak én is a bégető sorba! Hadd legyek az, aki vagyok! Én magam… Önmagam…
Vannak pillanatok, mikor megnyílnak az emberek, s akkor ott állok, döbbenten, könnyes szemmel köszönetet rebegve a csodáért, hogy ismét egy lélekkel közelebb kerültem az Egyhez, és Örökhöz… Hogy igaz otthonom megint egy kicsit büszke lehet rám…
Felnézek a csillagokra, majd lehunyt szemmel átadom magam az érzésnek, hogy tudom, honnan jöttem… Hogy tudom, ha letelik ez a földi lét, hazavárnak valahol… De addig is…
Érezzük, ismerjük egymást, egy-egy érintésből, pillantásból… Testvéreim! Emeljétek magasra fejetek, s lépjetek ki a félhomályból végre! Értékes emberek vagytok! Segítők, Tanítók, Szeretők, Gyógyítók… Ne rejtsétek el igazi önmagatok! Vállaljátok különleges képességeiteket, érző szíveteket, megnyugtató öleléseteket! Vegyétek észre Testvéreiteket, s legyetek boldogok végre! Ez a Világ a miénk is… Ne feledjétek, miért ide jöttünk! Szükség van ránk…
Büszkén állok szélben, viharban, perzselő Napban, felvállalva Csillagszülött mivoltom, ezerszer hasra esve, összetörve, szívrepesztve, elfalazva, de mégis újból és újból új életre kelve, felszárnyalva, főnixként élve és halva, érezve és vérezve, örömben és bánatban…
Testvérem! Kezem nyújtom most feléd… Történjék bármi, tudod, hol találsz…
 
- Alexa -

Ne sírj, Királylány!

2008.12.03. 14:06 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Ne sírj, Királylány, ne add búnak szép fejed! A Királyfi nem veszett el, tiéd lehet, ha igazán akarod! Mondd, akarod-e hát? Csak bólints, Kedves, s éld át az érzést! Hunyd le a szemed, s érezd ölelő két karját a derekadon, édes csókját az ajkadon! Lám, arcodra enyhe pír kúszott, s tested megfeszült, majd elernyedt…
 
Ne, ne nyisd ki még szép kék szemed! Lásd tovább a Jelent!
 
Belépsz a templomba; törtfehér ruhád lágyan csillan meg a fényben, mely a színes üvegablakokon át beragyog. Remegő, boldog szívvel sétálsz a padsorok közt apáid karján a férfi felé, akit szeretsz, aki szeret. Barna szemei büszkén csillognak, arcán az oly annyira szeretett kölykös mosoly. Szívednek kedves férfihang énekli a Rómeó és Júliából Capulet apa áriáját…
 
Virágszirom- és rizseső fogad a templom előtt; mindenki itt van, akit szeretsz. Ma kettőtöket ünnepli az egész világ! Ránézel a férjedre, s szép barna szeme szerelemmel telve néz vissza rád. S tudod, nem hagy el soha; ezen a napon váltatok eggyé igazán…
 
Gyermek fut feléd, karodba kapod. A kisfiú, akárcsak az apja volt régen. Kedvesed a nyakába ülteti, majd átölel, s megsimogatja gömbölyödő pocakod.
- Olyan lesz, mint te, tudom! – kacsint rád mosolyogva, majd gyengéden megcsókol. Együtt indultok a ház felé, miközben körülöttetek ugrál és csahol boldogan a kutya…
 
Látod, Királylány? Érzed is? Ez mind a tiéd már! Öleld szívedhez szorosan, s éld meg végre a történeted! Szárítsd fel hát gyorsan szivárványszín könnyeidet…
 
- Alexa -

Sajnálom

2008.10.07. 15:34 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Az angyal leereszkedett a kis terasz korlátjára.
- Hűvös lett az este, nem? – kérdezte a lány, álláig húzott térdekkel. Az angyal bólintott.
- Sajnálom, amiket ma mondtam. – hajtotta le a fejét a lány szégyenkezve. – Tudom, hogy vigyáz rám, hogy figyel rám, hogy segíti lépteim, s terelget Utamon. Téged is Általa kaptalak. Ezernyi dolog van, amiért köszönetet mondjak, ma mégis pöröltem, kiabáltam vele, ezerszer is elátkoztam kínomban. A fájdalom nagy úr…
Az angyal ellépett a korláttól. Átölelte a lányt, felemás szárnyaival betakarta. A lány megfogta az angyal kezét, s hagyta, hogy kettejük hajkoronája egyetlen vörösaranybarna tengerré olvadjon össze.
- A Jóisten nem gonosz, ezt te is jól tudod! – suttogta az angyal. – Csak nem mindig úgy mutat utat, ahogyan az nekünk kényelmes lenne, Sokszor fájnia kell, hogy felismerjük: elrontottuk valahol. Nem büntet; tanít. Örülök, hogy ezt nem felejted el!
A lány nagyot sóhajtott, két szeméből bő patakokban ömlött a könny, ezüst csíkokban tükrözve vissza a Hold fátyolos fényét. Sírt és mosolygott.
Hálát adott a Könyörületért, az Irgalmasságért, a Kegyért, az Életért, a Lehetőségekért, az Adottságokért… s igen, az Angyalért is…
Hálát adott a Fájdalomért, a Felismerésért, a Pofonokért, a Kínokért, az Átvirrasztott Éjszakákért, a Könnyekért… s a Mosolyokért…
S hálát adott legfőképpen egy dologért: a Létezésért…
 
A lány és az angyal együtt merültek álomba aznap éjjel. Álmukat óvón vigyázta a magas Ég… S a Jóisten megbocsátó mosolyát tükrözte még a pajkos fuvallat is, mely belopózott a fürdőszoba ablakán át, s megcsiklandozta az alvó lány orrát…

- Alexa -

Várva

2008.08.19. 15:43 | blueeye | 2 komment

 

Itt ülök most, egyedül egy szirtfokon. Lábamat lógázom a mélység fölött. A hullámok moraja összevegyül a széllel. Arcomba vágja minden dühét; hosszú hajam táncra kél.
Hideg van; a napfény sem tud birokra kelni vele. Ruhám tépi, szaggatja a szél; megpróbál elijeszteni.
De én csak ülök. Tekintetem messze a távolba réved. Régi asszonyok, lányok várták egykor itt kedvesük visszatértét. Látod, én is kiültem ide.
Lehunyom szemem, s gondolatban felidézem arcodat. Emlékszem a mosolyodra, összevillanó tekintetünkre. Előttem van az örömöd, szívbemarkoló bánatod.
Érinteni vágyom kezed, gond-redőzte homlokod, dacos szád. Kérdezni szeretnék, könnyíteni lelked terhein.
 
Itt ülök csillámló sziklafalon. Egyedül. Nélküled. A mosolyod, a hangod nélkül.
Ülök és nézem a messzi távolt. Talán egy napon felbukkan egy hajó; tiszta, fehér vitorlákkal, s elhoz hozzám. S akkor majd úgy futok a kikötőbe a hangával közrefogott ösvényen, mint régi lányok, asszonyok annakidején. S mikor kipirultan, még kapkodva a levegőt a rohanás után, eléd lépek, felragyog olyannyira szeretett mosolyod, s megfogod két kezem. Percekig állunk majd némán, csillogó, beszédes szemekkel. S majd teljes természetességgel indulunk el egymásba karolva, mint régi párok. Felsétálunk a szirtfokhoz, melynél annyit vártam rád, s akkor… igen… majd akkor…
Majd akkor elmeséled, merre jártál… Elmondod… mit eddig nem mertél soha…
S majd akkor én is elmondom, mennyit sírtam… mennyit írtam… mennyit vártam rád…
Majd akkor… majd akkor leszünk igazán boldogok…
Titkok és hazugságok nélkül…
 
Most itt ülök egy szirtfokon... Várva... Várva Rád...
 
- Alexa -
 
 

Hadd álmodjak

2008.08.19. 12:10 | blueeye | 1 komment

 

Előttem ülsz, hátad a fotelnek döntve. Szemem szomjasan issza be tested látványát, ahogyan kibújsz a pólódból. Világos bőröd sápadtan felfénylik barna ujjaim alatt, amikor hozzád érek. Sóhajtva hunyod le szemed, s átengeded magad nekem.
Finoman simítok végig válladon, érezve, élvezve az izmok játékát ujjbegyeim alatt. Gyengéden gyúrom át fájó pontjaid; ajkamba harapok minden szisszenésnél. Tudod: sosem akarnék fájdalmat okozni neked.
Az olaj csak egy pillanatra fénylik fel; szomjas bőröd hamar beissza. Gyógynövényillat terjed szét sóhajtás-finoman a szobában; lassan ellazulsz. Fejed térdemre hajtod; gyermekmód öleled lábamat.
Végigsimítok homlokodon, halántékodon, arcodon, álladon. Megfogod kezem, s gyengéden tenyerembe csókolsz. Könnycsepp hull nyakad hajlatába, majd pajkosan végigszalad mellkasodon. Beleborzongsz, s felpillantasz. Nézlek, s úgy látlak most, mint tán soha még; te vagy most a felnőtt, ki véd.
Elém térdelsz, két tenyeredbe fogod arcomat, s finoman letörlöd könnyeim. Fénylő két szemedben most először látom szépnek magam.
Mikor az ajkad gyengéden az enyémhez ér, megremegek.
Mikor átölelsz, minden porcikám bizseregni kezd.
Mikor fülembe suttogod, hogy ’Fontos vagy nekem!’ végre teljesen átadom magam.
Eltűnt az üvegfal, megszűnt a Világ; csak mi vagyunk itt ketten. Ölelsz – ölellek. S úgy szeretlek most, mikéntha utoljára.
Sosem tudhatom, mit hoz a holnap. Hogy mit hoz a fénylő reggel…
Hát maradj velem ma éjjel! Hadd álmodjak egy szebb ébredést…
 
- Alexa -

Üvegfal

2008.08.14. 09:40 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Előtted állok. Szélfútta fürtjeim takarják égő két szemem. Minden ízemben reszketek.
Nem szólsz; tekintetedben visszafojtott vágy, s fájó kétségbeesés. Mozdulnál; karod ölelni kíván, ajkad csókomra szomjazik.
Mozdulnék; ölelnélek, csókolnálak, szeretnélek.
Üvegfal feszül kettőnk közé. Látunk, de nem érinthetünk; megöl ez a tehetetlenség.
Tenyerem az üvegen; rajta keresztül is érzem kezed melegét. Összesimulunk a fal két oldalán; gondolatban szerelemre éhesen eggyé olvadunk. Zárt szemhéjunk mögött képek peregnek; megannyi vad, verítékfilmes csata. Hallom, felnyögsz, ahogyan ölem forrón magába fogad. Felsikoltok, mikor fogad vállamba mar. Ölelsz-ölellek; vég nélkül… határok nélkül… falak nélkül…
Sós könny csordul ki szemem sarkából, s felnézek rád. Tekintetedben fájdalom. Ajkaid elnyílnak, s hangtalan egyetlen szót formálnak:
- Szeretlek!
 
Üvegfal feszül kettőnk közé. Megmászható? Megkerülhető? Áttörhető?
Talán nem tudjuk meg soha…
 
- Alexa -

Itt állok

2008.08.13. 16:29 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Nézd, itt állok árván, szememben könnyekkel. Fényes ruhám megfakult, csizmám talpa elkopott, tekintetem csillogása elhalványult. Elhervadtak virágaim. Száraz leveleket fúj arcomba a kósza szél, homokkal telíti szemem, szám.
Itt állok árván. Ősz van mindenütt. Nincs madárdal, mókus sem futkos a fákon. Csak a süvítő, hűvös szél töri meg a halódó táj fáradt csendjét.
Itt állok árván, kezemben halott virágokkal, melyeket – míg éltek – neked szántam, Kedvesem. Hulló, fakó szirmok az út porán; ennyi maradt üde színükből. Pedig hogy’ örültem! Repesett szívem, és csordultig telt szeretettel. Mint gyermek szülője elé a hosszú iskolanap után, úgy rohantam elébed; Hozzád… Haza…
Itt állok árván, fájó szívvel. Ökölbe szorul kezem, s körmeim tenyerembe vájnak. Bordó vér serken a friss sebekből, s megkeseredik szám íze. Nem tudod, mennyire fáj…
Itt állok árván, szótlanul. Könny mar piros csíkokat fehér bőrömbe, ahogy halkan alápereg. Magányos vándor; tekintetem az Út felé fordul. Tétován indulnék, de fájó szívem visszahúz. Törékeny, riadt kismadár. Törött a lába, sebzett a szárnya; mégis repülni, szárnyalni vágy.
Itt állok árván, könnyes mosollyal. Sóhajom az egekig száll. Angyal szárnya kavarja fel az út porát, ahogyan finoman földet ér. Meleg tenyere mellkasomra simul, enyhíti fájdalmaim. Felnézek kék szemébe, s látom kócos önmagam. Mosolya a mosolyom; könnyem a könnye. Sóhajtva bújok két karjába; felemás szárnyak ölelnek óvón. Halkan suttog fülembe, miközben csillagporral hinti be ruhám. Lángnyelvek nyaldosnak körbe, hogy főnixként szülessen újjá a Boszorkány… ismét…
Itt állok. Az Út mentén. Tisztán, fájó, de reményteli szívvel. Itt állok és várok. Angyalom gyengéden homlokon csókol; búcsúzik. Mosolyogva, hálásan intek utána. Tekintetem a távolba réved; új szelek fújnak. Új virágok nyílnak.
S én itt állok most, itt várok rád. Tudom; nem kell már soká…
 
- Alexa -

Nem tudom

2008.07.28. 13:12 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Nem tudom, hol rontottuk el… Elrontottuk-e egyáltalán…
Nagyon szerettelek. Talán jobban is, mint kellett volna. De ez van. A múlton nem változtathatok. És valójában nem is akarok. Hiszen ha másképp történtek volna a dolgok, talán más lennék én is; talán szürkébb lenne az életem – nem írnék ennyit és ilyeneket.
Néha persze felmerül bennem a „Mi lett volna, ha…?”, de gyorsan elhessentem. Nincs értelme a múlton rágódni, mert a jelen sokkal érdekesebb, nem? Színek, fények, hangulatok, érzések, barátok; megannyi édes-bús pillanat…
Nem igazán tartozol a jelenemhez; a múltam egy darabja vagy. De a bokámra kötözött sziklaként újra és újra a mélybe rántasz; nem tudok felejteni, nem tudok túllépni rajtad. Fuldoklom.
Mondd, miért nem engedsz el? Miért töltöd ki időről-időre a gondolataim? Miért jársz-kelsz teljes természetességgel az álmaimban? Miért nem hagyod, hogy boldog legyek?
Kezem nyújtom most, s arra kérlek, fogadd el a barátságomat. Ugyanolyan sosem lesz már, mint volt; más vagy te is, mint akit megszerettem. Sokat változtunk mindketten. De az esély adott; esély egy jobb viszonyra. Nézd, nincs nálam semmi; nem foglak bántani. Csak beszélgetni szeretnék; akárcsak régen. Nincs ebben semmi rossz. A régi vágy pislákoló parázzsá szelídült; ki is hunyt talán. Hát miért félünk attól, hogy megégetjük egymást…?
Van mit megbeszélnünk; még akkor is, ha fáj. Hajlandó vagyok feltépni a régi sebeket, hogy majd ezután szebben gyógyuljanak. Add meg, kérlek, az esélyt a változásnak… Hogy a múlt, múlt lehessen igazán…
Régóta várok már… Eljött az idő, hogy a kő végérvényesen alámerüljön… Nélkülem…
Félek, a te köved én vagyok…

- Alexa -

Ma sem tudom

2008.07.24. 16:23 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Itt ülök a tűz mellett, fázósan köpenyembe burkolózva, s csak bámulok a narancsszín lángokba. Nem múlik el nap nélküled; észrevétlen kúszol be gondolataimba, ott vagy minden mosolyomban, minden csiklandós nevetésben, minden táncos mozdulatomban… Részem lettél…
Hagyom, hogy az árva könnycsepp összegyűljön szemem sarkában, majd fejest ugorjon ölembe. Nem, nem azt a hetet siratom… még csak nem is magam… nem is téged… kettőnket sem… Csak a füst… csak a fény… csak a szél csalta ide a kósza sós tengervizet, hogy felragyogtassa két szememben a tűz játszi fényét…
Nincs mit siratnom… Keserédes boldogság bizsereg minden porcikámban; felkúszik gerincárkomban, hogy finoman szétáradjon hátamon s leszaladjon egészen az ujjbegyeimig… Ahogy mozdulok, úgy bizserget meg újra és újra… S nekem újra és újra te jutsz az eszembe… Ha felnézek, szép szemed néz vissza rám; emlékszem minden pillantásra… Tekinteted fogva tartotta tekintetem, örvénye mélybe rántott… Gyenge voltam, de te megtartottál… Felemeltél, s angyalom újra szabadjára engedted… Többet adtál, mint hitted volna…
Forgószelet kívántam; vihart, hogy elragadjon, hogy tisztára mosson, hogy darabokra szaggasson, hogy felemeljen és visszadobjon… Hogy újra életet leheljen halódó lelkembe… Imám meghallgatásra talált…
Találkoztunk már, nem is egyszer… De ez most más volt… Egy pillantás volt… Egy kérés… Egy érintés… És megfeszült a láthatatlan pókfonál…
Ott van minden mozdulatban… érintésben… szóban és tettben… Ott van a tekintetedben…
 
Beszélt a szemünk… De ma sem tudom, mit akartál mondani…
 
- Alexa -
 

Nem adom fel

2008.07.21. 16:11 | blueeye | Szólj hozzá!

Fázósan, félve húzódom a sötét sarokba. Riadt kisegér, bujkálok, menekülök. Ki elől? Mi elől? Önmagam elől. Feladtam önmagam, letértem az Útról, mert hittem, boldog lehetek…
Lehunyt szemhéjam mögött képek peregnek. Képek az Útról, a vándorlásról, álmokról átvirrasztott éjszakákról, könnyekről és mosolyokról…
Nem jó ez így! Régóta érzem, hallom hívását, de nem merek engedni neki. Miért térjek vissza az Útra, mely annyi fájdalmat okozott? Miért kergessek ábrándképet? Miért higgyem, hogy egyszer megtalálom? Nincs szükségem arra a magányos vándorlásra!
Miért, ez a magány talán jobb? Ez az üresség itt belül? Érzed, tudod, hogy valamit elveszítettél…
Fejem a köpenyembe fúrom. Hangtalan zokogás rázza testemet, pedig legszívesebben ordítanék! Világgá kiáltanám a torkomat kaparó, szívemet szorító érzést, a hiányt, a fájdalmat… De nem teszem… Meghalni szeretnék… Eltűnni erről a világról…
Egy érintés riaszt. Egy ölelés. Érzem a karokat, melyek ölelnek; érzem a testet, mely hozzám simul. Hallom megnyugtató hangját. Mint fuldokló a mentőövbe, úgy kapaszkodom karjába, szavaiba. Nem látom az arcát, de a hangját sosem téveszteném el…
Légzésem egyenletessé válik, fejem kitisztul, tagjaimba visszatér az élet. Nem ereszt, halkan duruzsol fülembe, erőt és életet adva. Tüzet lobbant körénk, s én hunyt szemmel élvezem a lángokat. Köpenyem visszanyeri régi fényét… A Boszorkány újjászületik…
Szemem tágra nyílva issza be a tűz vörös izzását, szívem, testem, lelkem felmelegszik. Hatalmas sóhajjal távoznak lidérceim, még be nem hegedt sebeket hagyva maguk mögött, de most már egyedül is be fogom tudni forrasztani őket…
Elalszik a tűz, s én lobogó köpenyemmel állok a hajnali fényben, halkan köszönetet mondva az ölelésért, a szavakért, hogy tudom: van, akiért éljek. Van, akiért folytassam az Utam… Van, aki vár… Valahol messze… De számít rám…
Egy szivárványszín könnycsepp… Egy szomorkás félmosoly a szám sarkában… Igen… Visszatértem… Nem adhatom fel… Nem adom fel! Kevés a mosoly ezen a világon, s nekem feladatom van.
Kitárt karokkal, lobogó köpennyel és elszánt tekintettel bámulok a felkelő napba. A Boszorkány újra él!
Útnak indulok. Lábam még bizonytalan, léptem tétova. Érzem, ahogy a szél körülölel, vezet… Vissza, az elhagyott Útra… S én újjáéledt reménnyel, egyre bátrabban sietek előre, hogy még ma elérjem az ösvényt… És igen… Már látom az ismerősen kanyargó Utat…
Mikor lábam újra érinti porát, örömömben sírva fakadok… Hazatértem… Haza…
Előttem az Út, mely talán az életem…
Egy út, melyen talán meglelem elvesztett kincseim…
Egy út, mely az enyém…
Egy út, mely talán Hozzá vezet… Hozzá, ki újra útnak indított… Hozzá, hogy köszönetet mondjak… Az Útért… A vándorlásért… A könnyekért… A mosolyokért… Azért, hogy van… Mert nem tudom, hol lennék most nélküle…
Köszönöm… Kedves…

 

- Alexa -