Pillanatok

Egy oldal a "Gyermekeim"-ből, szeretettel azoknak, akiket megérint... Ne félj elmondani, ha tetszett, és azt se, ha nem...

Linkblog

Újra szabadon

2008.07.21. 13:34 | blueeye | Szólj hozzá!

Az angyal nagyot nyújtózott. Kiterjesztett felemás szárnyai enyhe forgószelet kavartak a szobában, de a lány nem ébredt fel. Félmosollyal aludta az igazak álmát. Az angyal beleborzolt napcsókolta vörösbarna hajába, majd kilépett az éjszakába.

Régóta nem járt kinn, így most ujjongva szárnyalt a hűs levegőben. Még azt sem bánta, hogy az eső megáztatta fekete-fehér szárnyait. Leült egy kéményre, kacagva rázta magáról a hideg cseppeket, s hagyta, hogy a szél puhára szárítsa hosszú haját. Majd újra a magasba rugaszkodott. Feladata volt…

 

Finoman ereszkedett a párkányra, majd beóvakodott az ablakon. Lábujjhegyen az ágy mellé osont. Figyelmesen nézte az alvót, fejét enyhén félrebillentve, mint a kutyák.

Előrehajolt, orra majdnem hozzáért a fiúéhoz, aki - mintha megérezte volna a jelenlétét – kinyitotta a szemét. Az angyal ijedten hátrahőkölt. Erre nem számított. Egyre kétségbeesettebben pillantgatott az ablak felé. De a fiú nem mozdult. Csak nézte-nézte a felemás szárnyakat, a kócos barna fürtöket, a mezítlábas lányt; a sosem hitt csodát. Majd hirtelen meglepetten előrehajolt.

- Ez nem lehet igaz… - suttogta, mire az angyal rajtakapottan elpirult. A fiú a kezét nyújtotta, s a lány félve bár, de elfogadta. Ujjaik egymáshoz értek, majd az angyal letérdelt az ágy mellé. Tiszta, nyílt tekintettel nézett fel a fiúra, aki elmerült a kék szemekben. Szavak nélkül beszélgettek jóideig. Majd az angyal gyengéd csókolt lehelt a fiú homlokára, s az ablakhoz lépett.

- Várj! – fordult utána a fiú. Az angyal visszanézett, majd pajkosan az ajkára tette az ujját, kacsintott, s a párkányról a halványodó éjszakába rugaszkodott. Szárnyairól finom csillagpor szitált alá, hűs ezüst csillogásba vonva a szobát. A fiú szája sarkában halvány mosoly fénylett fel.

- Most már értem az álmaid – mondta halkan, majd mély álomba zuhant.

 

Az angyal halkan visszaosont a szobába. A lány még aludt. Megsimogatta kipirult arcát, s csillagporos csókot lehelt rá.

- Köszönöm, hogy újra szárnyalhattam! Köszönöm neked és Neki is! Elmentem és elmondtam! És igen, igazad volt. Tényleg különleges. Nem is tudja, mennyire az. Vigyázz rá nagyon! Ritka kincset kaptál… - suttogta, majd szárnyait összezárva ő is álomba szenderült. A lány résnyire nyitotta álmos macskaszemét, finoman megérintette a felemás szárnyakat, majd újra elaludt. Így már nem látta az árnyékból előlépő hosszú fekete hajú szárnyas alakot, aki hálás mosollyal halkan ennyit mondott csak:

- Hát újra szabadon…

 

- Alexa -

Új Múzsa született

2008.07.21. 13:28 | blueeye | Szólj hozzá!

Mezítláb sétálok a homokban, kezemben lóbálva cipőm. A vízbe gázolok. A partra futó hullámok megrohamoznak, hűvösen körbe ölelnek. Apró kavicsok, kagylók a talpam alatt; megannyi emlék, megannyi élet, megannyi mese és történet.

Leülök egy ernyő alá, hátamat feltámasztom a fehér napozóágyon. A telihold ezüst hidat fest a tengerre, mellette fényesen ragyog a Vénusz.

Lehunyom szemem; a hullámok ezer titkot súgnak fülembe…

Leülsz mellém; nem szólsz, s nem szólok én sem. Csak ülünk és hallgatunk. Jól esik a csend…

Oldalt dőlsz az ágyon, hátaddal mellkasomhoz simulsz. Nem reagálok, várom, hogy te lépj.

Kezemért nyúlsz; derekadra húzod, elvackolódsz az ölelésben. Ujjaid ujjaimba fűzöd, még mindig szótlanul. Nem enged a szorítás a szívem tájékán…

Felém fordulsz, fürkészőn nézel szemembe. Zöldes örvény kap el, s ránt a mélybe; félek, hogy elveszek. Ujjaid finoman félrehúzzák napszőkítette tincseim; tenyeredben tartod most az arcomat. Felkönyökölsz; kezeddel gyengéden végigsimítasz karomon, testem vonalán. Beleremegek az érintésbe; ajkam elnyílik, halk sóhaj szakad ki belőlem.

Ajkamra hajolsz; minden porcikám megfeszül, majd elernyed. Átadom magam a régen várt csóknak, tudván-tudva, hogy ez lesz az utolsó is. Ölelsz; ölellek…

 

Gin és Sprite illata a levegőben. Sóhajtva nyitom ki szemem. Vidám beszélgetés, nagy nevetés, partnak csapódó hullámok, ezüst-híd a vízen, ragyogó Hold és fénylő csillagok. Görögország, 2008 nyara.

Tovatűnik az illékony álom; de keserédes íze itt maradt a számban s a szívemben.

Isten hozott! Ma éjjel új Múzsa született…

 

- Alexa -

A kezdet...

2008.07.21. 13:07 | blueeye | Szólj hozzá!

Érzem, látom, hogy valami nyomaszt. Benne van minden mozdulatodban, minden pillantásban. Szép szemed gond felhőzi, s én annyira szeretnék segíteni! Odalépnék hozzád, végigsimítanék nyakszirteden, s halkan kérdezném: ’Mi a baj?’

Letérdelnék eléd, gyermekmód karomba vonnálak, s miközben hallgatlak, finoman cirógatnám gondterhelt homlokod, míg az apró ráncok múlttá szelídülnek.

Halkan mondom ki neved, nehogy elriasszam a tűnékeny pillanatot, míg szíved nyitott és őszinte. Két karom ölel óvón, hogy tudd, hogy érezd; bármi történjék is, nem hagylak el. Figyeltél rám, aggódtál értem; helyet kaptál a szívemben. Szeretnék én is tenni érted. Remélem tudod – vagy ha mást nem, érzed, sejted - : az a pont vagyok, ahol a hullámok szilaj vadsága csendes csobogássá szelídül. Én vagyok… a Nyugvópont…

Ne feledd: van hová futnod már…

- Alexa -

Erának

2008.06.27. 08:56 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Csendes naplemente tükröződik a fodrozódó vizen...

Az ablakba könyökölve iszod be a csodát, hajadba finoman beleborzol a sós szél...

Mélyen beszívod a tenger illatát, majd karjaid kitárva hagyod, hogy átjárja minden porcikád...

Öreg halászbárka ül szelíden a vizen, a hullámok halkan álomba ringatják...

Lehunyod szemed... Pilláid alól apró csepp indul útnak, hogy fejest ugorjon testvérei közé a lágy habokba...

Boldog vagy... Szabad... Teljes...

Végre...

 

Nem tudok mit mondani...

2008.05.13. 16:50 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Nem tudok mit mondani… Nincs szavam… Könnyeim hangtalan peregnek alá, mint fénylő gyöngyszemek… Karom láthatatlan ölel, homlokodon csókom pihen…

Hittem, mint rég nem! Boldog voltam, mint rég nem! Bízva bíztam, hogy a Csavargó Otthonra talált végre! S most…

Itt állok, fel sem fogva még a gonosz varázst… Hát nem óvott meg szeretetem, utánad küldött angyalom? Azt hittem, minden rendben! Azt hittem, már a régi fájdalom vissza nem tér soha! Azt hittem, végre annyi év vándorlás után otthon-, s ölmeleg vár, hogy asszonyillatú párnán hajtod le fejed! Azt hittem… Azt… Hittem…

Mondd, magas ég, mivégre hát?! Mivégre az öröm, a boldogság, ha egy pillanat alatt elveszed újra?! Hát nem szenvedett eleget? Nem töltött éveket az Úton? Mondd, hányszor kiáltott hozzád, hányszor kelt birokra viharoddal, hányszor mutatta meg neked, hogy igenis méltó a szeretetedre?! Mit kell még tennie? Mit kell még bizonyítania? Mit még…? Mit még…

-Alexa-

Távolság

2008.05.13. 16:43 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Néha úgy érzem, az őrület vesz rajtam erőt. Csak bámulom arcodat, a szomorúság és a keserűség ráncait szád sarkában. Ha tudnálak, átölelnélek. Gyermekmód elringatnálak, eltörölném homlokodról a hétköznapok bevésődött gond-barázdáit, új csillogást lopnék szép szemeidbe. De messze vagy, Kedvesem, túl messze még…

Nézem a képeket, olvasom a lányok izgatott, örömtől repeső, csupaszív híreit, s velük örülök én is. De valahol mélyen, a felszín alatt fájó lelkem felzokog, hogy nem tudja enyhíteni önmagad előtt is tagadott hiányod. Messze vagy, Kedvesem, túl messze még…

Csillagfényes éjszakát napsütötte hajnal vált fel, alélt pilláimon álompor rezdül. Magamhoz húzom a csalóka, tünékeny pillanatot, melyben melletted vagyok. Hallom a hangod; búcsúzol. Maradnék még, de kelt a vékony fénycsík a redőnyön át. Kezem még utoljára kezedhez ér, majd kipattan szemem, s futni kell. Messze vagy megint, Kedvesem, oly messze még…

Egész nap érezlek; bőröm alatt ezer kis villám cikázik, megbizsergetve minden porcikám. Lelkem finoman lelkedhez kapcsolódott egy furcsa éjszakán, s megfeszült a láthatatlan, életeken átívelő, ezüstös pókfonál. Nincs, mi elszakítsa már. Már nem oly nagy a távolság… S az álom, a képzelet a leggyorsabb közlekedési eszközök, tudod…

S egy napon… Igen, egy napon majd kezem nyújtom feléd, s már nem lesz távolság, mi elszakítson… Mert a hajnal és az ébredés is karjaidban ér…

-Alexa-

...

2008.05.08. 17:05 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Ég a szemem és a szám kiszárad. Színejátszó szép szemedbe nézek, s forró ajkaidra vágyom. Arcod simítanám, tested ölelném. Feszülő izmaid cirógatnám könnyű ujjakkal, s sóhajtva fogadnám öled ölembe…

Messze vagy, Kedves, túl messze most… Álmaim, vágyaim már nappal is kísértenek, s fájó szememre nem ad enyhet a hűvös víz sem. Hiányzol… Nincs mit tagadni…

Óvó karjaidba vágyom, elvackolni magam apró gyermekként; hátrahajtott fejjel bámulni finom arcéledet, s hallgatni bársonymély hangodat…

Mosolyod mosolyra késztet, s szívemet átjárja valami furcsa, repdesős izgalom és boldogság… Ha nevetsz, nevetnem kell, s ha könny szökik szemedbe, lelkem is belefacsarodik.

Kinek hazudok most, mondd? Kinek?! Neked vagy önmagamnak? Vagy talán hazudunk mindketten, de nem egymásnak, hanem ennek a sarkaiból kifordult Világnak?!

Üss meg és hadd ébredjek fel végre ebből a Csipkerózsika-kábulatból! Pofozz életre, eszméletre! Üss, hogy fájjon, hogy érezzem; a magam emelte falak lerombolhatók! Üss hát!

 

Arcomhoz érsz… Tenyeredbe temetem lázas homlokom, lehunyom fáradt, véreres szemeim. Átölelsz… Elringatsz… Halkan duruzsolsz fülembe, míg könnyeim hangtalan peregnek alá…

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha gyűlölnél…

-Alexa-

Angyal Berlinben

2008.01.30. 17:50 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Az angyal megbabonázottan figyelte a színpadot. Hosszú haját tekergette izgalmában. A keringő dallamára pedig legszívesebben táncra perdült volna. Azonnal beleszeretett a Diótörőbe…

 Fülében, szívében csengett a zene. Kecsesen táncolt végig a városon, háztetőről-háztetőre szökkenve. Kitárt karral megállt az egyiken, beszívta az éjszaka hűvös illatát.

A szemközti erkélyen a férfi a korlátra támaszkodva cigarettázott. Fáradt, véreres szemeit az égre emelte. Először azt hitte, rosszul lát. Hunyorogva próbált fókuszálni. Az angyal észrevette, s rajtakapottan összezárta karjait. Egy ideig nézték egymást; a férfi ijedten, az angyal kíváncsian. Mikor az utolsó darab parázs is megkezdte útját a föld felé, az angyal kitárt szárnyakkal elrugaszkodott a tetőről…

 A férfi riadtan hátrahőkölt, mikor a lány puhán az erkélyre érkezett. A férfi úgy érezte, elájul. Nem hitt a természetfelettiben, az angyalokban, tündérekben, sárkányokban, jó emberekben, sem egyéb fantázia szülte lényekben. És most mégis itt áll előtte egy lány, felemás angyalszárnyakkal, fejét félrebillentve, mosolyogva. Hitetlenkedve nyújtotta ki a kezét, felkészülve rá, hogy a látomás eltűnik. De nem tette… Sőt! Kezéhez érintette kezét, s ujjait a férfi ujjaiba fűzte. Az érzés leírhatatlan volt…

 Az angyal belépett a szobába, majd visszafordult a férfi felé. Ujjaival megcirógatta annak arcát. A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra tágra nyitotta. Tekintete, mint forró érintés, siklott végig a lány minden porcikáján. Az angyal elpirult. Zavartan elengedte a férfi kezét, s táncos léptekkel bejárta a szobát. Amerre járt, meleg fénnyel ragyogott fel a lakás. Világosabb lett az éjszaka…

 Az angyal halkan énekelni kezdett. Hangja finoman betöltötte a szobát. A férfi nekidőlt a falnak, lehunyta szemét, s hallgatta. Szívét betöltötte valami fura, megmagyarázhatatlan érzés; hogy nincs egyedül. Hirtelen kinyitotta a szemét. A lány vele szemben állt, kék szeme ragyogott, ajkán gyengéd mosoly játszott. A férfi felé lépett, az angyal pedig átölelte. Felemás szárnyai puhán, óvón fogták át a férfit, s hangja lassan egybeolvadt az éjszaka neszeivel…

 A lány felkelt az ágyról. Pár percig nézte a békésen alvót, majd gyengéd csókot lehelt homlokára. A nyitott erkélyajtón át a teraszra lépett. Kecsesen a korlátra szökkent, visszanézett, majd kitárt szárnyakkal a fakuló éjbe rugaszkodott.

- Vigyázok rád… - súgta búcsúzóul. – Többé nem leszel egyedül…

-Alexa-

Ajándék

2008.01.23. 18:38 | blueeye | Szólj hozzá!

 

A démon az erkélyen állt, fényes ruhája a földet seperte. A falnak támaszkodva nézte az alkonyuló eget, haját tépte, cibálta a viharos szél. Szeme sarkában könnyek gyűltek, de nem engedte kibuggyanni őket. Dühös, türelmetlen mozdulattal söpörte le őket. Nedves pillái felvetődtek, acélkék tekintete, akár a jég. Hosszú körmű kecses keze ökölbe szorult…

A kastély kihalt volt, ahogyan minden éjszakán. Régóta ő járt egyedül a hosszú folyosókon; ő ült egyedül a hatalmas ebédlőben; ő létezett egyedül a pókhálós, szürke falak között; csak az ő hangját verték vissza a termek. Halott volt minden: a ház, a termek, a festmények a falon, a kert, a növények az ágyásban, a fák a kapunál. Még az ég is szürke volt és fénytelen…

Szakadni kezdett az eső, szúrós cseppeket vágva az üveghez és a démon arcába. Kibuggyant egy könnycsepp, ahogyan lehunyta szemét. Hirtelen térdre esett, ököllel csapott a kőre, s üvöltése beleveszett a mennydörgésbe. Gyűlölete, kétségbeesése birokra kelt a viharral. Hátából két erős, éjfekete szárny robbant elő, ívbe feszítve testét. Arca eltorzult a feltörő fájdalomtól, s végre utat találtak a könnyek. A koszos erkélyen kuporogva zokogott, míg testét verték az esőcseppek. Bőre márványosra fagyott a jeges szélben, szárnyai csapzottan borultak hátára…

Fekete patak indult meg a földön, ezernyi pici érre szakadva szét, s lecsorgott az erkélyről. Kicsapódtak az ajtók, ablakok; a szél tisztára söpörte a kastélyt; a szürke falakról ezeréves mocskot mosott le a dühöngő vihar. Tövestül tépődött ki a száraz gaz és bogáncs; dőltek az élettelen fák. Tombolt az ég…

Halvány fénycsík világította meg a torony tetején álló szélkakast. Elvonult a vihar, s kisütött a Nap; ezer év óta először. A magzatpózban fekvő alak, lassan kinyújtóztatta tagjait; a lény újjászületett. Kiterjesztett szárnyairól vízpermet szitált alá, s az előtörő napfényben fényesen felragyogtak a tollak. Pőrén állt ott, csodálva új önmagát, alig hívén a varázst, a csodát; felemás szárnyak ékítették testét! Térdre borulva köszönte meg Teremtőjének a kegyet, hogy félig ő is angyal lehet…

Nézz a szemembe, s lásd démon-angyalom… Így vagyok egész… Vele… Ő én vagyok… S én ő… Összeforrtunk; mindörökre…

-Alexa-

Szösszenet 1.

2008.01.23. 12:25 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Mert fénylő kék szemedben önmagam látom,

Ölelésre tárt karodban ott az egész Világ,

Nevetésed, mint pergő gyöngysor, szalad,

Ki kívánhat náladnál jobb anyát?

-Alexa-

Szárnyaszegetten

2008.01.23. 11:55 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Törött szárnyú, kócos, piszkosszürke angyalod a sarokba húzódva gubbaszt. Féltő, óvó tekintete riadtan követi minden mozdulatod. Törékeny teste ugrásra készen feszül meg, majd ernyed el.

Felemás szárnyú angyal lép mellé kecsesen, majd letelepszik. Angyalod tágra nyílt szemmel bámulja testvérét, majd szégyenkezve odébb húzódik. Puha karok fonódnak nyakára, forró bőr simul arcához. Érintés nyomán gyógyul a törött szárny és a fájó szív. Újra fényes fehérek a tollak és felragyog szemed kékje. Finom fésű rendezi pajkos hullámokba a szőke tincseket, s kisimulnak homlokod gond-ráncai.

Felszárad a könny, s lassan felkél a Nap. Aranyló sugarai megcirógatják alvó arcodat. Angyalom homlokcsókkal búcsúzik, majd kecsesen kiröppenve összeolvad a hajnali ragyogással. A szőke angyallány óvón takar be hófehér szárnyaival, s őrzi álmod boldogan. Hisz már tudja: nincs egyedül… Nem volt… s nem is lesz soha…

-Alexa-

Könnyek

2007.12.20. 14:07 | blueeye | 1 komment

 

Sírni kell… Muszály… Az elfojtott fájdalom, keserűség ki kell, hogy törjön… Különben belülről emészt fel…

Sosem szerettem sírni. Nagypapám sem szerette, ha sírtam. És ez a világ sem viseli el a könnyeket. Tilos sírni. A gyengeség jele… Hát az ember megtanulja visszafojtani a könnyeket, szinte gyerekkorától kezdve. És hisszük, hogy így helyes. Pedig dehogy az!

Megbántottak? Megsértettek? Megütöttek? Fájdalmat okozott egy szó, egy tekintet, egy érzés? Nyeld vissza a könnyeid és még a szemed se legyen nedves, nehogy rájöjjenek, min mész keresztül!

Egyre rosszabbul érzed magad? Egyre több helyen fáj, sajog a tested? Görnyedten tartod magad és reggel úgy ébredsz, hogy semmihez semmi kedved? Már nincs, mi mosolyra késztessen, nincs, mi megsimogassa a lelked? Minden szavad morgásnak hat és nincs már szinte egy kedves szavad sem? Dühösen reagálsz és ugrasz minden pillanatban? Úgy érzed, az egész Világ összeesküdött ellened?

Állj meg most egy pillanatra, kérlek! Szakíts egy kis időt ebben a rohanó életben rám, magadra… Gyere, üljünk le kicsit! Add a kezed… Engedd, hogy kinyissam öklödet, hogy tenyerembe simítsam nyirkos tenyered… Nézz rám… Ne, kérlek ne kerüld a pillantásom! Nem akarlak bántani! Gyere…

Karomba vonlak most… Érzem megfeszülő, ugrásra kész izmaid… Félsz, remegsz, támadásra vársz… Vársz… De semmi sem történik… Nem bántalak…

Nem mozdulok, csak két karom ölel… Nem szólok, s nem szólsz… Szívdobbanásaim hallgatod, a zubogó vért ereimben… S lelkem halk dallamát… Puha, nyugodt ölmeleg vesz körül, gyermekmód kucorodnál, bújnál el, mint régen… Lassan mozdul kezed… Tétován megáll, majd átölel… Úgy kapaszkodsz belém, mint fuldokló a mentőövbe, kétségbeesetten, fejét mindegyre a víz felett próbálva tartani… Pedig néha el kell merülni…

Hagyd, hadd sodorjon az ár! Engedd, hogy a mélybe rántson, hogy aztán önmaga dobjon vissza tisztán, átmosva szíved, lelked… Engedj utat a könnyeknek most…

Tested görcsösen rázza a zokogás, tengert sírsz körénk… Átadod magad a fájdalomnak, melyet eddig visszafojtottál, s hagytad, hogy mérgezze életed… Hagyod, hadd fájjon végre igazán…

Feltekintesz… Szép szemed vörösre marta a só, de tekinteted már újra fénylik… Halványan elmosolyodsz, s én, mint Örök Anya, tisztán, őszintén visszamosolygok rád… Átölellek, gyengéden homlokon csókollak, majd utadra engedlek… Ne felejtsd, ide mindig visszatérhetsz! Karjaim közt mindig van helyed… Két szemem vigyázza lépteid… Szívem őrzi szíved lángját…

Enyém ez a világ, az én Gyermekem… Minden parányi része tőlem létezik… Mosolyom a napfény, melytől virágzik a nyár… Könnyeim az esőcseppek, melyek táplálják a földet… Örökül kaptam, vigyázok rá… Ahogyan rád is… Ne feledd! Ide mindig visszatérhetsz… Ha úgy érzed, sírni kell…

-Alexa-

Nem akarok hinni többé...

2007.10.25. 09:48 | blueeye | 1 komment

 

Mikor először ötlik fel a gondolat az agyadban, gyorsan félresöpröd. Nem akarsz foglalkozni vele. De ő makacsul megbújik a redők között, befészkeli magát a tudatalattidba, s megkezdi áldatlan tevékenységét…

Ezer és ezer alakban jelenik meg előtted, a legváratlanabb pillanatokban, s hideg hangján füledbe sziszegi: „Látod? Mondtam én!”

Te pedig küzdesz; küzdesz a végsőkig, az utolsó árva lélegzetig, amíg csak szíved bírja. De sosem győzhetsz… Bárhogyan küzdesz, ő kerül ki győztesen… Feladod… Megadod magad… S elindulsz… Hátrahagyva mindent; azt, mi szívednek a legkedvesebb…

Elengedni valakit iszonyúan nehéz… Különösen, ha szereted. Csak nézed könnyes szemét, s az a kétségbeesett, könyörgő tekintet mindörökké elkísér…

Legszívesebben visszatáncolnál, átölelnéd vagy karjába bújnál, s zokogva kérlelnéd, hogy soha ne engedjen el!

De ha egyszer meghallottad a hívó szót, már nem tudsz tenni ellene. Ahányszor meginognál, ahányszor visszafordulnál, mindig beléd mar a bestia…

Zokogva gyűlölöd magad, hogy a te őrültséged miatt a szeretett lénynek kell szenvednie! Hiszen boldog voltál! Otthonod volt! Szerettek, elfogadtak, védtek! Akkor miért?! Miért nem tudod befogni a füled, hogy ne halld az Út hívását?! Miért kell bántanod, akit szeretsz, aki szeret? Miért kell hátrahagynod a helyet, melyet otthonodnak hívtál?!

Nincs válasz… Süket csönd… vagy hangok összevisszasága…

Sosem fogsz egyértelmű, igazi választ kapni… Ennyi az egész, egyetlen szó csupán: CSAK!

Ne vígasztalj, hogy lesz ez még jobb! Ne mondd, hogy így jobb lesz mindkettőnknek! Ne ámíts, ne hazudj többé! Boldog akartam lenni! Hittem, hogy az lehetek! Megküzdöttem érte! Ezek után hogyan nyissam ki a szívemet újra?! Hogyan engedhetnék be bárkit is?! Azért engedjem közel, hogy újra belehaljak, ha valamelyikünket hívja az Út?!

Ne csodálkozz, ha bebetonoztam a szívem! Mint Csipkerózsika kastélyát, száz éves bozót őrzi a tornyot, hol a szívem alussza örök álmát… Sokan véreztek el… És még többen fognak…

Nem akarom, hogy fájjon…

Hadd haljak meg végre teljesen…

-Alexa-

Hófehér csend

2007.10.16. 16:02 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Fázósan húzom össze magamon a kabátot. Gyönyörű, ahogyan a fák koronája, és ameddig a szem ellát, minden hófehér. De hideg van. És én a hideget nem igazán szeretem…

Magányosan áll a faház az erdő mélyén; egyetlen út vezet ide, s a város is távol. A fel-feltámadó szél szúrós kis örvényeket kavar, arcomat karmolja. A havas fuvallat, mint a mesékben, ezernyi formát ölt. Angyal-alak bontakozik ki résnyire nyitott szemem előtt, kitárja szárnyait, majd felemelkedik. Amott a fák között egyszarvú ló rohan, pompás sörénye lobog mögötte. Sárkány ereszkedik a hóra, torkából láng helyett porhó lövell. Ámulva nézem a fehér varázslatot…

Hóembert építek. Vagyis nem csak egyet; kettőt. Hóapót és Hóanyót. Hóanyó megkapja a gyopáros kendőmet, apró gallyakból hosszú szempillákat és pirospaprikából csókos ajkakat; Hóapó napszemüveget és fekete sálat visel, szája sarkában cigaretta fityeg. Igazán jól mutatnak a bejárat előtt…

Hanyatt dőlünk. Gyerekek módjára angyalt rajzolunk. Felülsz, majd vigyorogva meghempergetsz a térdig érő hóban. Prüszkölve, sikoltozva tiltakozom a merénylet ellen, de te vagy az erősebb. Nevetve birkózunk…

Pirosra fagyott kezeim, orrom csókolod, miközben kihámozol hónedves ruháimból. A zuhanyból záporozó jéghideg víz először forrónak tűnik, majd egyre hidegebb lesz. Leszórod ruháid, te is alá lépsz. Felszisszensz, s melegre állítod a szabályzót. Olvadunk…

A párkányra kuporodva bámulom a holdfényben fürdő tájat. Nyugodt, egyenletes légzésed finoman összeolvad az éjszakával, ahogy kinyitom az ablakot. Béke van… és hófehér a csend…

-Alexa-

Fohász

2007.08.21. 14:58 | blueeye | 1 komment

 

Könnyes szemmel, összetett kézzel Hozzátok fohászkodom most! Angyalom! Démonom! Ne hagyjatok el, kérlek! Öleljetek át, s repítsetek magatokkal; egy olyan világba, ahol békében élhetek! Ahol önmagam lehetek, ahol nem kötnek folyton önkényes szabályok, ahol nem bűn az élet, ahol szabad a jókedv, az öröm, a nevetés! Ahol nem irigylik a boldog pillanatokat, ahol nem azt mondogatják: mekkora senki vagy!

Itt ülök a szobámban, a földön. Az én szobám, de mégsem az enyém. Sírnak a falak; értem kiáltanak! Minden olyan hideg; hiába a bútorok, nem lakik itt senki. Én álmodtam ezt a szobát magamnak; gondolataim őrzik a falak, kezem nyomát a göncölszekér.  Hány boldog s boldogtalan pillanatot éltem itt át, hány könnyem hullott az égszínkék padlószőnyegre, hány nevetést vertek vissza a fehér-égszínkék-éjkék falak…

Felemás szárnyaim kibontva kilépek az éjszakába. A nagy fenyőfa ágai átölelnek, a tűlevelek – mint kölyökállat bundája – puhán simulnak hozzám. A mélykék égen színezüst a Hold, fénye gyengéden körbevon. Elrugaszkodom. Csillagpor hull szárnyaimra, ahogy egyre magasabbra török. Könnyeim szivárványszín gyöngyökként peregnek alá. Keserű szabadság…

Csillagok zenéje kísér magányos utamon. Kivilágított falvak, városok maradnak mögöttem. Szél szárnyán, bárányfelhő ágyon utazom. Hullócsillagok intenek búcsút, mielőtt kialszanak, s a Hold világítja be utam. Lassan enyhül a fájdalom, felszáradnak a könnyek, bár a só még mindig marja két szemem. Nem tudom, kihez futhatnék…

Elpihenek két karodban; nem szólsz, csak óvón átölelsz. Gyermek lettem újra; vigyázz hát rám! Ne hagyj el, kérlek! Ne hagyj újra magamra! Hadd maradjak veled, míg Világ a Világ! Ígérem, jó leszek! De ne indíts újra útnak! Mi összetartozunk! Mondd, hogy igen! Ne, ne mondd, hogy az én utam még nem ért véget! Ne akard, hogy küzdjek! Nélküled nem megy! Csak te mutathatsz utat! Elvesztem…

Gyengéd csókod pihen homlokomon, kezem őrzi kezed melegét. Bármennyire is fáj, nem maradhatok veled. Még nem. Még dolgom van; nem is kevés. Óvó tekinteted követi minden lépésem; ha megbotlom is, a te kezed segít fel újra és újra. Ha te nem lennél velem, ha nem őriznélek a szívemben, nem lenne, mi továbbvigyen. De a te szereteted mindig elkísér…

Félrehajtott fejjel, összekuporodva pihenek meg ablakokban, szekrényeken, szőnyegeken, ágyszéleken, ágyvégekben; őrzöm az alvók álmát. Érintésem nyomán kisimulnak a gond-ráncok, színesednek az álmok, enyhül a szorítás a szíveken. Az éjszaka az én igazi otthonom. Így érzem jól magam. Ilyenkor enyém a Világ! Felemás szárnyaim óvón takarják be a szívemnek kedveseket, ujjam mosolyt rajzol szájuk sarkába. Eljuthatok bárhová, ahová nappal nem. Erdély erdői felett szárnyalok, hogy aztán visszatérve sétáljak egyet Debrecenben, majd pironkodva bújjam Amszterdam piroslámpás negyedét; de hófödte hegyeken is csúszkálok dideregve, majd nevetve fodrozom a tengert Olaszország partjainál. És persze átugrom a ködös Albionba, hogy meglessem egy férfi álmát; megcsodálom New York felhőkarcolóit és rohanó életét, hogy aztán megpihenjek egy parkban, s összekuporodva mély álomba merüljek…

Erős karok emelnek fel, fejem egy vállra bukik. Elvackolódom. Beszívom a nyak bőrének finom illatát, s félálomban elmosolyodom. Lépcsőn visznek felfelé, ajtó nyílik, majd puha ágyba tesznek. Takaró simul testemre, párna a fejem alá, s valaki simogatja a hajam, mígnem újra mélyen alszom…

Koppanásra riadok. A földön hever a toll és a kockás füzet. Félmosoly kúszik ajkaimra; hisz végig tudtam, hogy itt vagyok. Ez még mindig az én szobám. Bár megváltozott a berendezés, mindörökké az otthonom marad. Démonom és angyalom összebújva alszanak a szürke plüsselefánttal. Ideje nekem is nyugovóra térnem. Lemosom a sót kipirosodott szemeimről; már csak a vörös csíkok emlékeztetnek a hullatott könnyekre…

Átölelem az elefántot, az angyalt, a démont, s szabadjára engedem lelkemet. Repülj, felemás szárnyú angyal; szállj, ahová kedved tartja! Takard be, öleld meg, csókold homlokon őket, s mondd el, hogy nagyon-nagyon kedvesek a szívemnek! Óvd őket, míg Világ a Világ… Míg élek… Míg álmodom…

-Alexa-

Szent-kárhozott éjszaka

2007.08.17. 08:44 | blueeye | 1 komment

 

Éjfekete zongora áll a fekete márvánnyal kirakott teremben. Hófehér függönyök lebbennek a kósza széllel, falevelek keringenek, csúszkálnak a fuvallatban. Fényes holdfény vonja sejtelmes homályba a zongoránál ülő görnyedt alakot. Ezernyi láthatatlan lánc köti béklyóba testét. A sarokban meghúzódva sötét ruhás démon áll karba tett kézzel, ébenfekete haja a földet söpri. Porcelánkék szeme a görnyedt alak sötétbe vesző arcát fürkészi már órák óta.

Mikor az alak végre feltekint, fogvatartója is előlép. Hosszú körmű kezét kinyújtva a zongorára mutat.

- Játssz! – parancsolja halkan.

A férfi karjain mázsás kolonc, de ő büszkén felveti fejét, s leüti az első akkordot.

Ezernyi apró hang gurul szét a teremben, mint elszakadt gyöngysor. A démon dermedten áll, szomjasan issza be a gyönyörszép muzsikát. A férfi feltekint a zongora mögött, acélkék, büszke, de ugyanakkor szomorú tekintete rabul ejti démonát, aki megbabonázva elindul felé.

Szívfájdítóan édes szopránhang szólal meg az éjszakában, melyet gyengéden kísér a zongora. Tökéletes harmóniába olvadnak össze; szerenádjuk nyomán tisztul az ég és porlanak a láncok. Már rég nem rab és rabtartó áll egymással szemben; Férfi és Nő ég ősi tűzben, ősi máglyán. Testük, lelkük egybeolvad a rítusban e szent-kárhozott éjszakán.

Övék a Menny és a Pokol… Övék az Élet… Övék a Szerelem…

-Alexa-

Hogyan tovább...?

2007.08.17. 08:42 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Régi nyarak és régi szerelmek illatát hozza a pajkos szél. Lassan este 9, az ég lassan sötétkékbe fordul, s hamarosan felragyognak a csillagok. Füstölő parázslik s hamvad el lassan, ahogyan az érzés egy lányszívben. Egyszer ennek is vége lesz. S majd ha leesik az utolsó darab is, s csak az emlék-illat marad, majd akkor leszünk mindketten boldogok…

Lágy gitár-, zongora- és szaxofonhang vonja bűvkörébe a szobát. Ha lehunyom a szemem, tengerparti étterem parkettjén táncolok, összebújva…

Lassan megnyugszom, lassan elfogadom. Ennyi adatott. És lássuk be, ez sem kevés! Hiszen gyönyörű „gyermekeim” születtek Tőled/Általad! Hogy is mondta Avi? „Van, akit a Múzsa homlokon csókol… Van, akit pofán ver… De az eredmény mindkét esetben ugyanaz…” Szóval bármennyire is fáj néha (és úgy sejtem, fog is még), olyan érzéseket, gondolatokat vettetett velem papírral, amiket talán sosem mondtam volna ki.

Köszönöm! A fájdalmat, a bánatot, a sértettséget, a dühöt, a könnyeket… És köszönöm, hogy annakidején szerettél, még ha csak egyetlen éjszakán is…

Illik egy Múzsának kezet nyújtani? Hát, ebben a fajta etikettben nem vagyok járatos, de talán nem veszed zokon… Szóval most ezúton kezet nyújtok: mit szólnál egy Barátsághoz? Tudom, talán nem olyan előkelő, mint a Múzsaság, de hidd el, rengeteg előnye van! Jó, persze, vannak hátrányai is, de hát minek nincsenek?

Elfogadod hát? Nem sürgetlek, van időd végiggondolni… De szerintem csak jól járhatsz! Mert ha a Barátságot választod, akkor cserébe megkapod a Szeretetem, a Támogatásom, a Hallgatásom. Hogy hangzik? Jól gondold meg; mi értelme van a piedesztálon egyedül…? És különben is; egy Jóbarát is lehet Múzsa! Kérdezd csak meg Zergét! Ő a Barátságot választotta, de ugyanúgy Múzsa maradt; csak sokkal jobb, szebb, érdekesebb és színesebb így a Világ…

Aludj jól, Királyfi, ringasson álomba a Hold, ragyogják be éjszakád a csillagok, s a pajkos szél dúdolja édes dallamát altatóként füledbe… Jóéjt… Múzsám… leendő Barátom…

-Alexa-

Emlékszel?

2007.08.17. 08:40 | blueeye | Szólj hozzá!

 

A denevérszárnyú nőalak sejtelmesen bontakozott ki a sötétből. A férfi hátrahőkölt.

- Ne félj! – suttogta a nő, gránátvörös haját kisöpörve az arcából meggyvörös körmű ujjaival. Fekete ruhája úszott mögötte.

- M… mit akar tőlem?! Ki maga?! – nyögte a férfi, miközben egyre hátrébb csúszott az ágyon.

- Fölösleges próbálkoznod! Nem árthatsz nekem! – nevetett fel a nő. Letérdelt az ágyra, ruhája hasítéka látni engedte világosbarna combjait, s kivillantak kerek mellei. – Ha most engedsz, ígérem, nem fog fájni! – suttogta, s kivillantak hegyes fogai.

- Ugye most viccelsz?! Vámpírok nem léteznek! – nevetett fel idegesen a férfi. A nő acélkék szemei felfénylettek, s mosolya egy ragadozóéra emlékeztetett.

- Ha nincsenek vámpírok, nincs mitől tartanod, ugye? – kérdezte, miközben mutatóujját végighúzta a férfi combján, egészen az öléig, aki megborzongott. A nő feljebb kúszott az ágyon, majd lovagló-ülésben a férfi ölébe ereszkedett, s egészen közel hajolt a szájához.

- Nem kell félni! Nem fog fájni! – suttogta.

- Elárulnád, mégis mit csinálsz?

Az ablakban egy ezüst-fekete szárnyú angyal ült, keresztbe vetett lábakkal. Gesztenyebarna haja lazán omlott a vállára. Égszínkék szemei ragyogtak a beszűrődő fényben.

- Te hogy kerülsz ide?! – fordult felé parázsló szemekkel a démon. – Minek jöttél?

- Azt hittem, világos volt, hogy nem jöhetünk ide!

- Ugyan! Nagyon jól tudod, hogy legbelül ezt akarta! – fordult le az ágyról a démon.

- Nem! – lépett le a párkányról az angyal.

A férfi ijedten nézte a két alakot, akik megálltak egymással szemben.

- Tudod, miért jöttem, igaz? – kérdezte a démon. Az angyal bólintott.

- Tudom, azért követtelek. Hidd el, semmi értelme!

- Gondolod?

- Gondolom! Ne tedd! Kérlek!

A démon felkacagott, minden izma megfeszült. A férfi hátán felállt a szőr, amikor meghallotta rekedt morgásra emlékeztető hangját.

- Ó, te jótét lélek! Te Lelkiismeret, te! Mindig jól dönteni, mindig jót tenni, igaz? Te sosem gondoltál bosszúra! Bármennyire is fájt, te lebeszélted minden rosszról! De honnan tudod, mi a rossz?!

- A bosszú rossz! – lépett előrébb az angyal. A démon egész közel hajolt hozzá, orruk épphogy összeért.

- Ez igazából nem is bosszú… Csak egy kis fájdalom… Meg sem közelíti azt, amit ő okozott! – sziszegte.

- M…miről beszéltek?! – kérdezte a férfi.

- Hallgass! – dörrent rá a démon. Sarkon fordult, s az ágyhoz lépett. Vörös körmei a férfi mellkasába vájtak, aki felkiáltott. El akarta ütni a kezet, de moccanni sem tudott. A démon pedig lehajolt, s szájon csókolta. Az angyal felkiáltott, de moccanni ő sem tudott. A szoba pár pillanatra elsötétedett, majd mikor ismét látni lehetett, a férfi tágra nyílt, rémült tekintettel meredt a démonra, szája sarkában vércsík vöröslött.

- Ismerős? Emlékszel a csókja ízére? Ugye igen? – suttogta a démon. – Emlékszel az odaadására? A testére? A bőre és a haja illatára? Hadd emlékeztesselek! – azzal körme még mélyebbre vájt.

Ahogy tudata kilobbant, a férfi egy régi szobában találta magát. Megütközve nézte az összefonódott testeket, remegve hallgatta a sóhajokat. Szájában érezte az enyhén alkohol-ízű csókot, csípője körül érezte a ráfonódott combokat, ujjai hegyén a másik bőrének puhaságát. Újra átélt mindent. Látott és érzett. És fájt. Kimondhatatlanul. Lehunyta a szemét, hogy legalább látnia ne kelljen…

- Emlékszel, ugye?

Felnézve acélkék szempárba tekintett. Az ágyon feküdt, s a démon hajolt fölé. Az angyal a földön kuporgott, két tenyerébe temetve arcát.

Újra a démonra tekintett, akinek szemeit – legnagyobb meglepetésére – könnyek nagyították. És megértette végre. Felnyúlt, s remegő kézzel végigsimított az arcán. A démon megremegett, s elkapta a tekintetét.

- A…

- Ne! – villantotta rá szemét a démon. – Ne mondd ki! Soha többé!

A férfi megragadta a démon nyakát, s magához húzta. Ajka az ajkára forrt…

 

- Gyere! – húzta fel a démon a remegő angyalt a padlóról. – Ideje mennünk!

Az angyal a férfira nézett, aki ájultan hevert az ágyon.

- Mit csináltál vele?

A démon a párkányra lépett. Ott egy pillanatra megállt, majd visszafordult.

- Ezt a kérdést inkább neki kellene feltenned! – mondta halkan, majd kivetődött az ablakon. Az angyal egy pillanatra eltűnődött, majd egy mozdulattal lesodorta a lámpát, ami csörömpölve a padlóra zuhant. A szoba sötétbe borult.

- Azt hiszem, most már megértelek… - azzal az ezüst-fekete szárnyak elrugaszkodtak a párkányról.

A férfi arcán akkor gördültek végig az első könnycseppek…

-Alexa-

Egy éjjel, minden éjjel

2007.08.17. 08:37 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Hűvös esti szél lopódzott be az ablakon. A fekete szárnyú angyal lábát felhúzva ült a párkányon, hátát a keretnek vetve. Jólesően szívta be a nyár friss, eső utáni illatát. Bár mindössze egy vékony barackszín ruha takarta testét, nem fázott. Mahagóniszín oroszlánsörénye melegen óvta vállait…

Nézte, hogyan alszik a férfi a TV előtt. Elmosolyodott. Óvatosan a szobába lépett. Kíváncsian körbejárt, megérintve mindent. A TV abbahagyta a zúgást, a fények puhábbak lettek, a szekrény nem recsegett tovább, a számítógép halkabban surrogott, s a vállfákon a ruhák is kisimultak, akárcsak a férfi homlokán a gond-ráncok…

Az angyal leereszkedett a pamlag mellé, s lekönyökölt a karfára, egész közel az alvóhoz. Állát a tenyerébe támasztva, félrehajtott fejjel figyelte az egyenletes légvételeket. Elmosolyodott, majd az ágyhoz lépve összegömbölyödött a kispárnával a karjaiban, s szárnyaival betakarózva jóleső álomba merült…

A hajnali napsugár megcsiklandozta éjfekete pilláit, s ő hunyorogva ébredezett. Döbbenten vette tudomásul, hogy nincs egyedül. A férfi, éjszárnyú angyalát átölelve békésen aludt mellette. Az angyal pironkodva kúszott ki az óvó karból. Megrázta csillagporos szárnyait, majd gyengéd csókot lehelt a férfi homlokára, aki félálomban a nevét suttogta.

- Sajnálom… mennem kell… - mondta az angyal halkan, könnyes mosollyal, majd betakarta a férfit, s az ablakhoz lépett. Mégegyszer visszanézett, s így búcsúzott:

- Aludj, kedvesem! Nemsokára újra találkozunk! – azzal kilépett a kelő Napba.

A férfi résnyire nyitott szemmel, mosolyogva nézett utána…

-Alexa-

Választhatsz...

2007.07.27. 08:43 | blueeye | Szólj hozzá!

 

A rakparton ült, lábát lógázva a Duna sötét vize fölé. Körülötte szétszórva papírlapok hevertek, némelyik gépelve, némelyik kézírással. Éjfélre járt…

Aludt a város. Az éjszaka jótékonyan betakarta sötétjével a sok mocskot és szennyet. Minden nyugodt volt, és békés…

Hirtelen dühösen sírva fakadt. Letépte nyakából a talizmánt, s keze lendült, hogy a vízbe hajítsa…

- Biztosan ezt akarod?

A lány meglepődve felpillantott. Egy hosszú, fekete hajú és ruhás férfi állt mellette, tekintete a távolba révedt.

- Tessék?

- Azt kérdeztem, biztosan ezt akarod-e? – szólalt meg újra a férfi, majd rátekintett a lányra. Tekintete mély volt, mágnesként vonzotta a lányt, akinek keze lehanyatlott, s a földre hullott a talizmán.

- Miért…kérdezi…? – nyögte ki végül.

A férfi elmosolyodott, majd leguggolt. Felvette az elejtett láncot, majd hosszú, finom ujjaival a lány nyakába kötötte azt, aki megborzongott a jéghideg érintésre, s önkéntelenül is hátrahúzódott.

- Félsz tőlem? – kérdezte a férfi apró félmosollyal.

- Nem… Én csak… Csak…

- Hideg volt a kezem, igaz?

A lány bólintott.

- Hideg… mint a Halál?

 

Mikor a férfi átölelte, a lány moccanni sem tudott. Vasmarok szorította össze a szívét. Próbált küzdeni, de mintha elszállt volna minden ereje.

- Nos? Hogy érzed magad? Milyen kiszolgáltatottnak lenni? Milyen érzés tudni, hogy bármelyik pillanatban megölhetlek?

- Miért…? – nyögte a lány.

- Miért? Azt kérdezed, miért? – gondolkodott el a férfi. – Tudod, szimpatikus lánynak tűnsz. Szereted a meséket, a misztikumot, mindig mindennek a rejtett oldalát kutatod. Szereted az állatokat, a gyerekeket, még a felnőtteket és az öregeket is. Jól érzed magad társaságban, de a magány sem idegen tőled. Szívesen segítesz másoknak, de néha kicsit önző vagy, bár ki nem az manapság?! Szóval igazán kedves és szeretetreméltó ember vagy. Hát éppen ezért kell hánynom tőled! – nevetett fel. – Mi a nyavalyáért vagy te ilyen jótét lélek?! Kinek kell manapság ilyen ember? Semmi szükség rád! Ergo, nyugodtan megölhetlek… - hajolt a lány fölé, aki már alig kapott levegőt.

- Mi szükséged van teneked rám? – hörögte.

A férfi meghökkent.

- Szükség?! Nekem nincs szükségem rád!

- Akkor mégis minek ölnél meg?!

A férfi elengedte a szívét. Töprengve ereszkedett le a sarkára.

- Miért is…

-Alexa-

Te

2007.07.27. 08:43 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Elnézek a távolba, de már régen nem kereslek. Útjaink úgyis keresztezik majd egymást. Hiányzol… Miért is tagadnám…? Hiszen Általad létezem, Te teremtettél, Te adtál Életet nekem… Te szítottad fel újra és újra Lelkem Parazsát, Te adtál szárnyakat, Te tanítottál repülni… Majd magamra hagytál, mielőtt biztosan szárnyra keltem volna…

Leestem… Próbáltam visszakapaszkodni, s oly sokszor hívtalak…! De nem jöttél… Gyűlöltelek… Miért hoztál Világra, miért teremtettél, ha most magamra hagysz?! Mondd, miért hagytál el?!

Lassan mégis megbékéltem, s egy napon fölfedeztem, hogy szárnyaim épek, s úgy döntöttem, mégiscsak kipróbálom őket… Felrepültem… Istenem, micsoda boldogság volt! Suhanni, szelni a levegőt korlátok, segítség nélkül! Akkor döbbentem rá, hogy te hittél bennem… Jobban, mint én önmagamban…

Jól estek a könnyek… Sirattam magam, Téged, kettőnket… Hogy mi mindent tanulhattam volna még…! Majd talpra álltam, letöröltem könnyeim, kiterjesztettem szárnyaim, s elrugaszkodtam…

Mikor rád találtam, magad kurtította szárnyaid láttán összeszorult a szívem… Hová lett a vad, szabad madár, kit ismertem? Hová lett a tűz, a fény szemeidből? Rabmadár kalitka nélkül… Önmagad rabja… És most rajtam volt a sor, hogy higgyek… Felemelkedtem…

Visszajöttem ide… És most csak nézem, hogyan szárnyalsz újra, a régi méltósággal és örömmel, s repes a szívem… Nem vagy rab, de olyan szabad sem, mint régen… De ez így van jól… A szabadság ára a magány… Valahogy ilyesformán mondtad annakidején… Nem fogadtam el akkor sem már… S látom, lassan ráébredsz, nekem is lehet néha igazam…

Szállj hát magasra Főnixem, Angyalom, Ördögöm, Teremtőm, Életadóm, Múzsám… Repülj, szárnyalj ujjongva az égen… Hadd figyeljem örömtől könnyes szemmel Újjászületésedet…

-Alexa-

Elengedtelek...

2007.07.27. 08:41 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Fáradt szemem hunyom, a sötétben arcod rajzolódik. Űzném, de nem megy… Elvarázsoltál…

Elvitted hajam barnaságát, szemem kékségét, ajkam pirosságát, kezem melegét, szívem lüktetését… De mivégre, mondd! Miért kell neked szélkócolta hajam, pajkos szemem, puha szám, gyengéd érintésem, érzéseim…?

Messze vagy, s én nem hozlak már közelebb… Már nem… Elengedtelek… S te elvitted magaddal emléknek mindenem, mit valaha is adni tudtam… De ne hidd, hogy elviheted az életem… Már nem… Mert elengedtelek…

-Alexa-

Elég volt...

2007.07.27. 08:40 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Néha olyan nagyon egyedül érzem magam. Olyan jól esne ilyenkor egy ölelés… vagy csak egy jó szó… De ilyenkor nem jön senki, aki kellene… Tudom, be kell érnem azzal, ami adatik… De néha nem könnyű várni…

Amikor legszívesebben odaállnék elé, hogy őszintén, tisztán elmondjam, mire gondolok, mi hiányzik, és mi lenne jó; amikor el szeretném mondani, el szeretném mesélni, meg szeretném mutatni a „gyermekeim”, melyeket neki köszönhetek… nos, akkor megtorpanok az utolsó pár méteren, mert félek… félek attól, mit reagál… félek attól, hajlandó-e egyáltalán meghallgatni… félek attól, nem értené meg… félek attól, hogy eltaszítana…

Olyan sokszor szerettem volna megmutatni a „gyermekeket” az apjuknak/apjaiknak, de nem mertem… Féltem, nem fogadnák el őket, s onnantól kezdve engem sem… Nem értheti meg mindenki a lelkem… Én pedig nem tárhatom fel minden egyes alkalommal próbaképp a mellkasom, hátha sikerül… Mert a seb minden egyes sikertelen „műtét” után lassabban és fájdalmasabban heged…

Jöhetne már valaki, aki egy érintéssel eltünteti a hegeket, s aki soha többé nem engedi az ilyen műtéteket… Mert rajta kívül már nem lenne szükség más „orvos”-ra… Ő pedig vágás nélkül is látná, amit kell…

Elég volt a sebészekből…

-Alexa-

Szükség

2007.07.20. 08:30 | blueeye | Szólj hozzá!

 

Térdem felhúzva ülök az ágyon. Velem szembe térdel. Nézem mosolyát, gyengéd tekintetét.

Karjaiba bújom, élvezem ölelését, forró bőrét, ahogy arcom a nyakához simítom.

Ajkamra hajol. Csókja gyengéd és szerető, elveszem benne. Pilláimon könnycseppek hintáznak.

Leteszi zakóját, én pedig nyakkendőjét bontom. Játszunk, incselkedünk egymással, sietség nélkül. Ez a játék más. Ennek tétje van. Az első éjszakánk.

Mikor fedetlen vállamhoz ér, beleremegek. Villamos áram fut végig testemen, ujjaim jéghidegre hűlnek. Alig merem megérinteni mellkasát, mikor magához von, és újra megcsókol.

Egymással szemben térdelünk, ruháink nagy része a fotelben. Szégyenlősen próbálom magamon tartani a hosszú pulóvert, de ő pillanatok alatt lesimítja rólam.

Szemében látom tükröződni magam, most először látva magam az ő szemével, s elámulok attól, hogy szépnek lát. Végigsimít nyakamon, vállamon, karomon, majd két kezébe fogja arcom, s gyengéd csókot lehel ajkamra…

 

Felébredek. Kínzó magány. Magamhoz ölelem a takarót, megpróbálva visszatérni, de hiába. Már nem lehet. Pedig messze még a reggel. Forró könnypatak indul meg arcomon, dühömben a párnába fúrom fejem. Szám kiszáradt, szívem fájón dobban.

Életekkel ezelőtt eltemetett érzések bukkannak felszínre, bilincsbe verve gondolataim, ezer korbáccsal hasítva testem, hogy ívbe feszüljön, majd fájón elernyedjen…

 

Szükség. Kemény és kegyetlen.

Az embernek sok mindenre lehet szüksége. Ételre. Egy korty vízre. Szabadságra. Pihenésre. És igen… Néha szükség van egy pillantásra, egy mosolyra, egy érintésre, egy csókra, egy ölelésre. Valakire, aki elfogad, így és ilyennek. Valakire, aki szeret, így és ilyennek.

Hányszor kívántam én is, hogy végre megkapjam azt, amire szükségem volt! Hányszor vonyítottam végig farkas módjára az éjszakát, hogy végre jöjjön valaki, aki elfogad és szeret, így és ilyennek! Hányszor éreztem szükségét annak, hogy szeressek!

Hányszor… hányszor…

 

Számolatlanul peregnek zárt szemhéjam mögött a képek. A pillanatok, melyek lelkembe égtek. A cinkos összenézések, a titkokat rejtő mosolyok, a futó érintések, a szótlan, de mégis oly sokat mondó ölelések…

 

A pillanatok, melyek örömet, de egyben bánatot is okoznak.

A pillanatok, melyek összekapcsolnak, talán egy életre.

A pillanatok, melyek annyi kérdést vetnek fel bennem…

 

S most itt ülök az ágyon, bámulok a hajnali beszűrődő fényben táncoló, csillogó porszemekre, s válaszra várok.

Hogy mivégre ez a sok pillanat, ez a sok fájdalom?

Mivégre az álom?

Mivégre ez az egész, ha csak szenvedünk tőle?

 

Mondd, Kékszemű Boszorkány, hol keressek választ?

-Alexa-

Mindörökké

2007.07.20. 08:28 | blueeye | Szólj hozzá!

 

A férfi úgy ölelte magához a szélviharban, úgy fonódott köré, mint fára a borostyán. Testük, mint hullámok, olvadtak össze. Ölük oly természetességgel forrt egybe, mintha mindig is együvé tartoztak volna. A lány ajkán rekedt sikoly éledt, de a csóktól rögtön semmivé is foszlott. Karja gyengéden fogta át a férfi testét, hajuk körülöttük örvénylett. Szívük egy ritmusra dobbant, vérük egyazon iramban rohant ereikben. Két fél lett végre egésszé. A férfi macskaszemei most oly tágra nyílva nézték a lányt, mint még sosem. S a lány szemei feltündököltek, ezüstös ragyogást kölcsönözve tekintetének. Hangja nem hallatszott, de a férfi így is leolvasta ajkáról:

- Szeretlek!

Szorosan magához ölelte a lányt, nyakába temette arcát, s hagyta, hogy átjárja testüket a kéj. Egy villanás, majd a szél lecsendesült, s gyengéden a földre helyezte őket. A férfi hollófekete haja szemérmesen rájuk libbent, betakarva meztelenségüket. Már nem kellettek szavak. Övék volt a Végtelen, belesűrítve összekapcsolódott tekintetükbe, összefonódott testükbe, mindörökké egyként dobbanó szívükbe…

-Alexa-

süti beállítások módosítása