Csak hallgatom a hangot a vonal túlsó végén. Még mindig elgondolkodtat, mi mindent hoz ki belőlem. Mintha minden porcikám lángra lobbanna tőle. Kínzó ez a távolság. Oly régóta vágyom egy érintésre, egy jó szóra, hogy szomjas lelkem rég várt esőként szívja magába a kedvességet, mit kapok.
Angyalom vergődik, kikötött szárnya mocskos, véráztatta, tépett, szép szemében kétségbeesés és félelem. És igen, értetlenség. Nem tudok válaszolni ki nem mondott kérdésére. Nekem is ugyanúgy fáj. Hiszem, ha elzárom a Fényt, szívem önzetlen szeretetét, könnyebb lesz minden. De vajon így van-e? Érdemes-e így élni? Régebben biztos voltam benne, hogy nem, így csak vegetálni lehet. De most… Most már ismerem ezt az oldalt is. Kezdem érteni azokat, akik életük nagy részét sötétségben, saját démonaikkal küzdve élik nap, mint nap. Nem mondom, hogy ők csinálják jól. De tény, ahhoz, hogy ismerd a Fényt, meg kell tapasztalnod a Sötétséget is. Tudod, viszonyítási alapként. Persze jó eséllyel lenn is maradhatsz a gödör alján, ha nem vigyázol. Hogy megéri-e? Nem tudom. Hiszen többnyire azért kerülsz oda, mert a szíved véded. Odalenn nyalogathatod a sebeid, s tudod, hogy kiáltásod, lelked sikolyát csak nagyon kevesen hallhatják, s szinte senki sincs, ki lemerészkedne érted odáig. Ha valaki mégis megteszi, a legritkább esetben hiszed el neki, hogy valóban érted jött. Ugyan, miért kockáztatná a saját Fényét a te Sötétségedért?! Szeret?! Ugyan! Ez az érzés réges-rég kiveszett az emberekből, ő sem lehet kivétel!
Aztán telnek a napok, a hetek, s hirtelen azt veszed észre, hogy már fogod a kezét, s éppen felfelé sétálsz a Gödör szélén. S akkor jön a pánik. Hiszen te már nem ismered a Reményt, a Bizalmat, a Fényt, a Szeretetet! Nem is akarod újra felfedezni őket, hiszen ezek olyan érzések, melyek csak megcsalni tudnak, melyek mindig a képedbe hazudtak! Rohannál, menekülnél vissza a sötétségbe, lelked legmélyebb bugyraiba, hisz az a Szörnyeteg, ki ott él, régről ismer már, nála biztosan menedéket lelsz újra! Ám ő is megelégelte, hogy rabláncon tartod, s szabadulna már. Ki akar törni, Fényre vágyik az ő teste is. Nem hiszed? Hallgasd hát. Halld meg panaszos üvöltését, lásd tűzszín könnyeit, érezd át kétségbeesését, fájdalmát! Engedd végre el! Hagyd, hogy boldogok legyetek! Mindhárman…- Alexa -
