Ahogy ma reggel a trolin utaztam, s néztem az elsuhanó embereket és házakat, rám szakadt a felismerés: szerencsés ember vagyok.
Vannak, akik az egész életüket tolószékben ülve, vakon, süketen vagy genetikai betegség miatt mások segítségére utalva töltik el. Mégsem panaszkodnak. Bezzeg mi, „egészségesek”. Munka, párkapcsolat, esik az eső, süt a nap, nem szeretnek bennünket mások, és mi sem magunkat. Bevésődik a szánk sarkába az a lefelé görbülő furcsa vonás, és lassan elfelejtünk tiszta szívből nevetni és mosolyogni. Élni.
Szerencsés embernek vallom magam. Van munkám, van tető a fejem felett, van családom, barátaim, vannak szeretteim, és én is fontos vagyok valakinek. Van két erős, egészséges lábam, van karom, kezem. Látok, hallok, tudok beszélni, sőt, énekelni is. Vannak képességeim, művészi hajlamaim, kedves hobbijaim. Vannak álmaim, terveim.
Olyan egyszerű gyerekmód sírni azért, mert valamit nem kaptunk meg az élettől. Pedig lehet, hogy megkaptuk, csak éppen nem úgy, ahogy mi akartuk. De ha valóban nem kaptuk meg, az azért is lehet, mert nem volt itt az ideje, vagy nem is volt valójában szükségünk rá. Nem arra volt szükségünk akkor.
Évek óta van egy nagy álmom. Sokat sírtam, hogy nem kapom meg, még mindig nem, miért nem?! Csak a napokban döbbenek rá, hogy valójában kézzelfogható közelségbe került már egy ideje, igaz, nem egészen úgy, ahogyan én akartam. De ha mégsem kapom meg? Kevesebb leszek így? Nem. Vagyok, aki vagyok, nélküle is. Persze, nem mondom, hogy nem fáj. Hiszen az ember boldog szeretne lenni. De ezen múlik vajon a boldogságom? Ezen az egy dolgon? Nem hiszem. Azon múlik, hogy képes vagyok-e életem minden pillanatát tiszta, őszinte szívvel elfogadni, és megélni a maximumig. Hogy képes vagyok a felhők mögött meglátni a Napot és a ragyogó kék Eget.
- Alexa -
