Az éjfekete árny megállt a lány fölött. Elnézte szétterülő haját az ágyon, párnát ölelő két karját, álombéli mosolyát.
- Milyen más vagy most – mormolta halkan. – Mikor először találkoztam veled, az utcáról beszűrődő fényben csillant meg a bőröd, s tágra nyílt szemeidből rémület sütött. Féltél, szabadulni próbáltál. Egy pillanatig az enyém voltál! Szinte még most is érzem a körmöd nyomát…
A lány felsóhajtott, s hanyatt fordult. Az ágy bal felét üresen hagyta. Az árny elmosolyodott, majd bekúszott a szabad oldalra, s az alvó fölé könyökölt. Percekig hallgatta a békés szuszogást, majd folytatta monológját.
- Tudod, miért engedtelek el? Tudod, miért vonultam vissza akkor? Egyszerű. Szeretnék még játszani veled! Veled és azzal a felemás szárnyú teremtménnyel, aki ott figyel ugrásra készen mögötted…
- Játszani? Mégis mit? Fogócskát? Bújócskát? – lépett le a polc tetejéről az angyal. Összefont karral megállt a lány másik oldalán. – Egy ujjal se merj hozzá érni!
- Már vártalak – ült fel az árny. – Olyan nagyon egyedül vagyok…
- Köszönd magadnak! – tette csípőre a kezét az angyal. – Mégis mit vártál?! Sötét vagy és gonosz!
- Elég! – nyitotta ki a szemét a lány hirtelen, s felült az ágyban. Percekig csak nézték egymást az árnnyal, majd a lány kissé bizonytalanul, de kezet nyújtott. – Sajnálom, hogy a múltkor nem volt időm bemutatkozni!
A testet öltött sötétség meghökkenve fogadta el a felé nyújtott jobbot, alig hívén a csodát. Az angyal a lány jobbjára kuporodott, elérhető közelségben, ha támadni kell. Nem bízott az árnyban.
- Nem félsz tőlem? – kérdezte a fekete tömeg a lánytól, aki félrehajtott fejjel megnézte őt magának, majd elgondolkodva így szólt:
- Akkor éjjel nagyon megijedtem tőled. Az ember, aki fontos a számomra, a hatásodra megváltozott, átalakult, nem figyelt rám. Igen, féltem. Most sem érzem magam tökéletesen bátornak, de érzem, messze nem vagy olyan iszonyatos, mint amilyennek mutatod magad. Csak jobban meg kell ismerni…
- Megőrültél?! Megismerni?! Ez a szörnyeteg elevenen fal fel, az energiája azon nyomban felemészt! – hördült fel az angyal. Acélkék szemei hidegen felfénylettek. – Nem engedem!
Az árny fekete izmai megfeszültek, lángszín szemeiből megvetés és gyűlölet sugárzott.
- Darabokra téplek, csak egy szavadba kerül! – sziszegte.
- Elég – suttogta a lány. Haja az arcába omlott. – Annakidején egy voltam a sok közül. Aztán „megszülettél” – nézett fel az angyalra. – Kezdetben féltem tőled, nem értettelek, nem tudtam mit kezdeni felemás szárnyaiddal, démoni lélek-feleddel. Erősebb voltál és harcosabb, mint én. De ugyanilyen nagyon tudtál szeretni is. Esélyt adtunk egymásnak, hogy jobban megismerjelek, s lassan összecsiszolódtunk. Ma már el sem tudom képzelni az életem nélküled! Mondd, ha az első találkozás után sikoltva menekülök, ha eltaszítalak magamtól, mivé váltunk volna? Hol lennénk most?
Az angyal lehajtotta a fejét. A lánynak igaza volt. Esélyt adott és kapott. E nélkül talán csak egy csavargó lenne.
A lány megsimogatta felemás szárnyait, majd a még mindig ugrásra kész árnyhoz fordult. Odatérdelt pontosan vele szembe, s közel hajolt hozzá. Azonnal megcsapta a belőle kiáradó sötét energia, de nem húzódott vissza. Megérintette a homályba vesző arcot, s végigsimított rajta.
- Félek tőled, de nem futamíthatsz meg! Az, akiben élsz, nagyon fontos számomra. Ne tedd tönkre, kérlek! Miért emésztenéd el azt, aki életet adott? Ne, ne mondd, hogy hiszen a magadfajtának ez a feladata! Ezt magad sem hiszed, ugye?
Az árny sértetten válaszolni akart, de a lány folytatta:
- Nincs veled bajom. Sőt, tulajdonképpen kedvellek. Vagyis hiszem, hogy téged is lehet szeretni. Hisz ismerem a „Teremtődet”. Te Ő vagy, s Ő Te. Csak rosszul fogtatok az ismerkedéshez. Ahogyan mi is. Rám akartál ijeszteni, hogy azt teszed, amit kedved tartja, játékszerként, bábuként használva a szívemnek kedvest. Gratulálok, elismerésem, sikerült! – biccentett. – De nem akarok sem rettegni tőled, sem háborúzni veled. Hiszem, hogy ha esélyt adunk egymásnak, azzal mindketten csak jól járunk.
Az árny elgondolkodott. Ez a lány… a legfurcsább, akivel valaha találkozott. Esély? Szeretet? Baráti jobb? Nem haltak már rég ki ezek a dolgok?
Felnézett. Tekintete találkozott az angyaléval, aki keményen állta tűzszín szemét, majd elmosolyodott, s ettől az árny tökéletesen összezavarodott. Nem is emlékezett, mikor nyújtotta oda éjfekete kezét a lánynak, aki ráragyogtatta a mosolyát, majd gyengéden arcon csókolta, visszafeküdt az ágyba, magához ölelve az égszínkék párnát.
- Jóéjt árnyék! – búcsúzott félálomban. – Bármi történjék is innentől kezdve, tudd, hogy nálam Neki is és Neked is mindig lesz hely! Most is mondanám, hogy aludj itt nyugodtan, de ma még „hazavárnak”…
Az angyal nem szólt egy szót sem, de a tekintetében már nem volt semmi elutasító vagy fenyegető. Odakuporodott az ágy mellé, s lassan ő is elaludt.
Az árny elgondolkodva nézte őket egy darabig, majd bizonytalanul elmosolyodott.
- Mindig lesz hely… - mormogta, s beleveszett a fakuló éjszakába…
- Alexa -
