Nagytakarításkor sok minden előkerül. Rég elveszettnek hitt csattok, ruhák, könyvek, egy maréknyi gyöngy, egy elszáradt rózsaszirom, egy megfakult fénykép, beszáradt ragasztó, lejárt számlák, egy kiskanál, levelek. Megannyi kedves, fájó, keserédes emlék-pillanat. Ahogyan ez is. Nézem a feladót, az időt; lassan egy éve már. A Nagy Visszatérés. A legfájdalmasabbak egyike.
Életem szépen feszített víztükrébe kő hullott és vad hullámokat vetett. Csobbanása felriasztott Csipkerózsika-álmomból és a világ hirtelen olyan ismeretlen lett, olyan vakítóan fényes és világos, hogy bántotta a szemem. Csak forgattam a fejem és nem értettem, mi történt. Hogy lehetséges az, hogy nem éreztem, nem láttam, észre sem vettem?! Hogy lehet az, hogy akit boldog szívvel Útjára bocsátottam, most szárnyaszegett, sebzett szívű, halott tekintetű madárként tér vissza?! Hogy lehet az, hogy a Férfi, akinek a legjobbat kívántam, akinek igenis JOGA volt a boldogsághoz, most fakó, élettelen mosollyal néz vissza rám, hogy minden elveszett?! Üvölteni tudtam volna, öklömet ráztam az Ég felé és azt kiáltottam: „Hazug vagy! Boldogságot ígértél! Otthon! Biztonságot végre! Hogy vehetted el?! Hogy tehetted?!” Könnyeimtől kiáradt a tó, s átkom visszhangzott a csendes tájon. Vele együtt szenvedtem. Vele együtt fájtam. Igyekeztem gyógyítani szívét, fel- és elhasználva mindent, mim csak volt, hogy legalább egy kicsit szépítsek életén, megfeledkezve magamról, az életemről, a saját boldogságomról. Feladtam mindent, mert szenvedni láttam. Nem hagyhattam magára. Képtelen voltam. És nemsokára nézhettem, hogyan bont szárnyat és repül neki újra a világnak, s csendes mosollyal hallgattam a meséket, mikor visszatért. De már nem maradt sokáig. Egyre ritkábban láttam. És egy hideg téli napon rádöbbentem, hogy egyedül maradtam. Fázósan összekucorodva ültem a fészekben, mely egykor oly sokat jelentett mindkettőnknek. Befújt a jeges szél a réseken, s hóval borította szürkévé fakult ruhám. Kék szemem csillogása elveszett, s már a nap sugara sem költöztetett energiát fáradt tagjaimba. Hol járhat büszke, fényes fekete tollú, befalazott szívű, drága madaram?
Félre ne érts! Nem vártam hálát, még igazán köszönetet sem. De azt hittem, legalább számítok… hogy legalább egy kicsit fontos vagyok… És most rá kell döbbennem, hogy Anya voltam… semmi több… Anya… Anya, aki véd és szeret; Anya, aki óv és dédelget; Anya, aki mindig ott van; Anya, akire lehet számítani, akinek lehet mesélni, aki elfogad annak, aki vagyok, aki örül, ha lát… és akit bármikor el lehet hagyni… mert ha visszaűz a rideg világ, karjában újra megpihenhetek. Mert Anya szeret…
Haldoklom. Egyedül. Elhagyva mindenkit, elhagyatva mindenki által. A Nő, ki bennem élt, talán csak alszik, de ezer éves álom várja, melyből tán fel nem ébred soha. Fényes tollú, büszke madár… Boldog lehettél volna…
Kihullik kezemből a levél, könnyek mossák arcomat. Szívem sajogva fáj. A régi érzés, melyről azt hittem, nem bánthat már soha, most újra tépi, marcangolja lelkemet, s gonoszan fülembe sziszeg. Ó, balga leány, szenvedélyre és szerelemre teremtett, tüzes-pajkos Nő, hová veszett el csillogó derűd, csiklandós kacajod, gyengéd ölelésed? Fekete madár jött, s ellopta kincseim. De szerető szívem életünk végéig visszavárja… Nem szűn meg remélni soha… Mert egyszer a madár visszatér… S mindörökre velem marad…
- Alexa -
