Vakító fehérségben bolyongok. Ha nem tartanám szinte teljesen csukva a szemem, biztosan megvakulnék. Lépésenként, lassan haladok előre, kezem a szemem elé tartva, de hiába. Mindenhol ott a csillogás.
Elbukom, s arcom havat ér. Hideg, nedves, jeges szilánkok sebeznek, s pirossal pettyezik a szűz-fehéret. Feltérdelek, s a fénnyel mit sem törődve tágra nyitom szemem, vakítson meg, ha akar! Vállalom!
Egy éles fájdalom, s sikoltva hajtom le fejem, kezem újra takarja szemem. De… mintha most látnék végre… Óvatosan, hunyorogva nézek fel, s lassan tisztul a kép.
Havas hegyek, hócsipkés fák, csend és magány. Belesajdul a szívem. Kibukik könnyem, de a cseppek üveggyöngyé fagyottan hullnak alá. Úgy zokogok most, mint soha még talán. Eltemetett fájdalmaim, vélt és valós sérelmeim, elveszett szerelmeim, keserű csalódásaim kiáradnak, s én egész testemben rázkódom, míg lassan csillapodik kínom. Ugranék, futnék, menekülnék az emlékek s érzések elől, de a közel térdig érő hóban újra és újra elesem. Felsebzem kezem, s a fehéret újabb piros cseppek festik át. Fejemben, szívemben, lelkemben kétségbeesett kiáltás visszhangzik, de én csak megrázom fejem, s süketségre vágyom. Nem akarom hallani! Nem! Nem! Nem! N…
- Állj már meg végre!
Megtorpanok. Lángpallosos angyal áll előttem, jobbján hatalmas, igéző szépségű oroszlán. Önkéntelenül nyújtom felé a kezem, s ő macskamód bújik tenyeremhez. Leroskadok a földre, s míg ujjaim lángszín sörényébe túrnak, testem újra megrázkódik a zokogástól. Az angyal nem szól. Nem mozdul. Vár...
- Alexa -
