Oly sokszor álmodtam már vele, hogy reggelenként csodálkoztam, hogy nincsen mellettem. Szerettem puha haját, szerteszét álló, borzas tincseit; gyönyörszép kékeszöld szemét, s benne azt a csillogást, amely megdobbantotta a szívem. Ismertem a hangját, ezerféle mosolyát, kamaszos nevetését, s hunyt szemmel élveztem férfiasan meleg tenyerét, mikor a kezemhez ért…
Tudtam a nevét, hiszen nem véletlenül találkoztunk első éjjel. Én kerestem meg őt. Látni szerettem volna, milyen, mikor alszik. Ehelyett összetalálkoztunk egy álomvilágban. Barátok lettünk. Talán többek is. Mégsem árultam el neki a nevem. Egy idő után tudtam, azért találkozunk minden éjjel, mert arra vár, megteszem végre. De nem mertem. Féltem, hogy az a mese, amit körém szőtt, abban a pillanatban varázsát veszti, ha valóban megtalál. Kitértem hát a kérdés elől minden egyes alkalommal. S ő egyre szomorúbb lett. Egyre keserűbb. Mikor utoljára találkoztunk, a szemembe vágta, hogy miattam ment tönkre, s látni sem akar többé, ha csak játszom vele. Hiába próbáltam elmondani neki, miért is tettem, amit tettem, nem hallgatott végig. Az ébrenlétbe menekült…
Akkor határoztam el, hogy megkeresem. Tartoztam magamnak és főleg neki, ennyivel. Elutaztam hát a városba, ahol rátalálni reméltem, s félőrülten, könnyek s kétségek között jártam az utcákat, hátha megpillantom valahol…
Ezer közül is megismertem volna magas, vékony alakját, csapzott, eső áztatta haját, hatalmas, fekete sálját. Mikor összeesett, elkaptam. Úgy meredt rám, mint aki kísértetet lát. Ujjaimat ujjaiba fűztem ott, a mocskos, sáros aszfalton, könnyeimen át rámosolyogtam, s csak ennyire tellett a hangomból:
- Engedd meg, hogy ennyi idő után végre bemutatkozzam…
-Alexa-
