Ülök a gép előtt, arcom a kezembe temetve. Ujjaimon cigarettafüsttel keveredik a bőröm illata. Mégis olyan, mintha te lennél itt velem. Az ismerős érzés átjárja porcikáim. Lehunyom a szemem, és érzem, miként siklik a kezed végig a vállamon, hogy aztán gyengéd csókot lehelj a nyakamra. Sós könny gördül végig az arcomon. Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára hozzám értél. Mint magas torony börtönébe zárt királylány, úgy nézek a világra, nem ismerve fel ezernyi színét, életteli csillogását, tavaszi zsongását. Az én szívemben Tél van. Hideg, jeges, havas, kopár. Tudom, hogy rajtam múlik kertem virágba borulása, fagyott lelkem felolvasztása, de most nem akarok varázsolni…
Ez az illat ezernyi emléket hoz fel bennem, s hiányod épp ezért olyan fájó és mardosó. Miért, mondd, miért hagytál magamra most, mikor a legnagyobb szükségem volna rád?! Nem kellenek szép szavak, csak ölelj át, hadd bújjak el benned, hadd érezzem újra, hogy élek!
Sikoltásom üresen visszhangzik a csendben, nem érkezik válasz rá. Pattanó hang, ahogy a szívemen új repedés fut végig. Acélpánt zárul rá, hogy egy kis ideig összetartsa még. Ki tudja, meddig lesz egyáltalán szükségem rá. Mikor majd szorosan rejt az ezüstös fém, s nem lesz, mi sebet ejtsen rajta, végleg elhal ez az érzés itt belül. Nem lesz hiány, nem lesz fájdalom, nem lesz keserűség, s nem lesz mire várjak már. Eltűnik fényem, elhal nevetésem, elhalványul szemem csillogása. S bár dobban még a szívem, lassan megszűnik élni már. Nincs miért, kiért kitartsak már. Magamra hagytál. Bárcsak tudnám, miért…
- Alexa -
