Kisütött a nap. Hiába a hideg, a tél, a Fény utat tör magának. És nem csak a felhők közül, hanem Bennünk is. Arcom fürösztöm a csillogásban, hagyom, hogy felmelegítse átfázott tagjaim, átfagyott szívemet. A Tavasz itt bujkál a közelben, jégcsapos lelkem kapujában. Csipkerózsika ébredezik százéves álmából. Talán a Herceg is valahol még épp csak a másik oldalára fordul valahol, de a bozót árnyai lassan tovatűnnek, a tüskék visszahúzódnak és kinyílnak végre az igazi virágok. A Fény életet ad, táplál, Utat mutat, vezet és támogat.
Néha, lehunyt szemmel, vakon botorkálok úttalan utakon, nem bízva, nem hívén a Csodában, a Látásban, a Szerelemben, s hogy valahol nekem is megvan a Másik Felem, aki talán ugyanilyen keservesen halad előre az Útján. Tudom, hogy a Fény néha oly erős, hogy egyszerűbb hátat fordítani neki, mint hagyni, hogy átjárjon, felfeszítse szorosan összezárt szemhéjunkat, lezárt szívünket, s felragyogtassa Igaz Önvalónk.
A döntés mindig a miénk. Letérhetünk az Útról, ha azt akarjuk. Félelemből, kétségbeesésből, gyávaságból eltaszíthatjuk egymást. Hazudhatunk önmagunknak és másoknak is. Leélhetünk egy életet sötétségben, vakon és süketen. De vajon van értelme így? Van értelme Szeretet és Fény nélkül élni? Tudunk ezek nélkül létezni? Vegetálni talán, de Élni… azt nem.
Fordítsd hát arcod a Nap felé, és érezd, amint az Égiek éltető fénye átjárja testedet. Hagyd, hogy a Fény beszivárogjon a szívedbe, nyisd ki végre a szemed, és láss! Nézz rám! Itt vagyok! A magam emberségében és tökéletlenségében, hunyorogva, félve, remegő porcikákkal, kezemet bizonytalanul nyújtva feléd. Alig merek hinni, de én ÉLNI AKAROK! Te hogyan döntesz? Mondd, hogy velem tartasz innentől már… A Fény felé… Egy Igaz, Szép Jelen felé…
- Alexa -
