Mikor hátulról átölelte őt, a fiú beleremegett. Szemét lehunyva simult a lányhoz, aki arcát az arcának döntve tartotta.
- Ne félj! Vigyázok rád! – suttogta a fülébe.
Elemelkedtek a földről, s lágyan suhantak át az alvó város felett. A fiú ámulva nézte az alattuk elterülő képet. Milyen békés… Milyen nyugodt…
- Félsz? – kérdezte a lány, s szorosabbra fogta az ölelést.
- Nem. Veled nem. – válaszolta a fiú. A lány elmosolyodott, tekintetében végtelen szeretet tükröződött. A fiú pedig azt kívánta, bár gyakran látná mások szemében is ugyanezt.
- Fázol? – kérdezte a lány, mikor a fiú megborzongott. A Bazilika kupoláján ültek, nézték a várost a hűvös éjszakában.
- Azon gondolkodtam… - kezdte a fiú, majd elhallgatott. Szavakat keresett, de nem talált. El akarta mondani, hogy milyen jól érzi magát, ugyanakkor mennyire fáj neki, hogy…
- Megértelek… - fogta meg a kezét hirtelen a lány. – Elhiszem, hogy nem könnyű így. Bármennyire is tagadod, dacban állsz a világgal, leginkább pedig a szeretettel és a szerelemmel. Nem engeded meg magadnak, hogy szeress, hogy szeressenek. Nem adsz lehetőséget önmagadnak, de másnak sem. – nézett a szemébe mélyen.
Kék szemében képek tűntek fel. Elhagyott szeretők, régi kedvesek, kihagyott lehetőségek váltakoztak hegyekkel-völgyekkel, földdel-éggel, keserű ébredésekkel és boldog mosolyokkal.
- Emlékszel? – kérdezte a lány. Hangjában most kíméletlenség csendült. A fiú riadtan kapta el tekintetét a lány szemében villódzó képektől, majd hátrahőkölt.
A tetőn, vele szemben nem az a kedves, óvó, védő, gyengéd lány állt, akit olyan szívfájdítóan jó volt átölelni, hanem… Egy lángoló szárnyú, acélkék tekintetű, lobogó fekete köpenyes alak állt, haja örvénylett körülötte.
- Emlékszel? Emlékszel az elhagyottakra? Emlékszel a könnyeikre? Emlékszel a bánatra, amit okoztál nekik? Emlékszel, milyen érzés volt kilépni az életükből? – csendült hangja, mint kezdődő, távoli mennydörgés.
A fiú ösztönösen hátrahúzódott. Majd meggondolta magát. Felállt, szembenézett démonával.
- Azt hiszed, nem emlékszem? Azt hiszed, nekem nem fájt? – kiáltotta. – Minden egyes alkalommal darabokra tört a szívem, de meg kellett tennem!
Hangja elveszett a gúnyos kacajban.
- Meg kellett tenned?! Ugyan miért kellett? Csak azért, mert gyáva voltál! Gyáva voltál szeretni, őszintén, egészen átadni magad nekik! Mert hívott az Út, mi?! Ugyan! Gyenge kifogás…
- Honnan tudod, mit éreztem? Honnan? Azt hiszed, okos és bölcs vagy, ugye? Hiszen még a szívembe sem látsz! Ott sem voltál, nem is tudhatod, milyen érzés volt elhagyni őket! Hogy hány éjszakát gyötrődtem végig… Hány éjszakán át üvöltött bennem vadul a kétségbeesés, hogy újra elhagyok, újra magam mögött hagyok valaki nagyon fontosat… Valakit, akit szeretek…
- Szeretni? Azt mondtad, szeretted őket? Akkor miért hagytad el őket mégis?
- Muszáj volt…
- Muszáj? Ugyan miért?
- Mert… mert…
- Magad sem tudod, igaz?
A fiú felnézett, bele egyenesen az acélkék szemekbe, melyekben most nem volt düh, csak valami sajnálatféle.
- Bolond voltál, és mégsem voltál az. Elhagytad őket, mert úgy érezted, jobban szeretnek, mint ahogyan te szereted őket. És ezt nem bírtad elviselni. Megértelek. De mégis… mondd… Nem rossz néha egyedül? Nem lenne jó átölelni valakit, vagy legalább a kezét megfogni? Nem lenne jó vándorlásaidat megosztani valakivel? Nem lenne jó néha egy társ, aki melletted van, akihez fordulhatsz… aki elfogad ilyennek… és ilyennek szeret…?
A hang, mely nem oly rég még kitörni készülő viharhoz hasonlított, most szelíd volt, és fájdalommal terhes…
A szemet, mely hideg acélkék volt, most szivárványszín könnyek nagyították…
A démon angyallá változott…
A fiú pedig a kezét nyújtotta neki…
Mikor reggel felébredt, meglepődve konstatálta, hogy a szeme könnyes.
- Bolond egy álom volt… - sóhajtott. Felöltözött, megitta kávéját, majd elindult dolgozni. A kapun kilépve fátyolos, tavaszi napsütés fogadta, Mosolyogva fürdette meg benne arcát.
A villamoson páran összetorlódtak, de most ez is jó volt. A hídon át zötykölődve az ablakban hirtelen…
A fiú önkéntelenül is hátrafordult. A mögötte álló férfi meglepődve pillantott rá.
- Nem érdemes keresned… Csak eljöttem, hogy emlékeztesselek rá, mit ígértél…
A hang elhalt, majd egy ölelést érzett, egy apró érintést a szívén, s egy gyengéd csókot a homlokán.
- Ne engedd el ezt az érzést. Csak bánatot okozhat. Felkészültél rá, hogy szeress, s hogy szeressenek. Most már csak rajtad múlik… És én itt leszek, ha újra zuhanni kezdenél… Itt leszek, hogy elkapjalak, hogy visszavigyelek újra… Hogy szeresselek, ha egyedül érzed magad… Hogy átöleljelek, ha fáj… Hogy melletted legyek, ha szükséged van rám… Egyszer elhagytalak… Azóta is bánom… Másodszorra nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát… Most már veled maradok… Egyetlen, örök ikerlángom…
Az ablakban visszatükröződött az acélkék szemű, tűzszárnyú alak, kinek ajkán gyengéd mosoly játszott, majd egy intéssel eltűnt. A fiú pedig tudta: soha többé nem lesz egyedül…
Mert van egy angyal, aki vigyáz rá… Egy démoni, ördögi angyal… Amilyen ő maga is…
-Alexa-
