Ha most valaki megkérdezné tőlem, mi történik velem, nem biztos, hogy el tudnám magyarázni neki. Talán inkább azt kérném, üljön le velem szemben, engedje, hogy megfogjam a kezét, s csak hagynám, hogy átjárja ez az érzés, ez a bizsergés, ez a szerelem, ami bennem munkálkodik most. Hagynám, hogy érezze a változást, ami végbemegy bennem.
Mert változom. Ebben az egyben biztos vagyok. Változom és változik velem a Világ. Mások a színek, az illatok, az ízek, más a napfény, az emberek. Nem MÁST látok, hanem MÁSKÉNT. Fényesebb és rezgőbb lett minden, tele mocorgó, rohanó, bizsergető energiával. Vibrál a Világ. Él, létezik. Ragyog.
Amikor már nagyon nem találtam a helyem, belülről feszíteni kezdett egy kívánság. Sokáig élt a mélyben, kapott támadást, hitetlenséget, kétséget, közönyt, bánatot, könnyeket. De most, mint csíra a napfény felé, ő is felfelé törekedett. Én pedig hagytam megszületni. Csodálatos ajándékot kaptam vele. Nem csak egy embert, aki arra tanít, hogyan legyek Igaz Önmagam, s bontsam ki végre egészen a szárnyaim és merjek repülni, mert képes vagyok rá. Egy olyan élet, egy olyan Világ ígéretét kaptam, amely Tőlem szép. Mert Én annak látom, mert Én annak teremtem. S én óvatosan, rétegről-rétegre bontogatom ezt az ajándékot, újra és újra rácsodálkozva minden egyes új szintre, könnyesen mosolygós boldogsággal, s igyekszem mindenkinek juttatni belőle. Megosztom a kis Személyes Csodám. Hogy miért? Mert Értetek is kaptam. Az én fényem fényesítsen fel benneteket is, az én lángom gyújtsa meg a tiéteket is, mert minél többen vagyunk, annál világosabb és ragyogóbb lesz ez a Föld. Én pedig hiszek benne, hogy így lesz. Mert hiszek bennetek…
És te most, aki olvasod e sorokat, mit érzel? Mi jut eszedbe, ha a szemembe nézel? Bizsereg-e a tenyered, ahogy a kezemet fogod? Látod-e a Saját Fényed? Remélem igen. Mert én látlak már…
- Alexa -
