Mikor valaki elmegy, mi, akik itt maradunk, számot vetünk az életünkkel. Mit tettünk, mit nem tettünk, hányszor okoztunk fájdalmat azoknak, akiket szeretünk, s hányszor csaltunk mosolyt szomorú arcokra. Emlékezni kezdünk a régi időkre, az együtt töltött meghitt pillanatokra, a nagy nevetésekre, az ünnepekre, eszünkbe jut ezernyi apróság, ami szép volt, s hirtelen feledjük a rosszat, a fájdalmat, a kapott és okozott sebeket. Átértékelünk mindent.
Mikor valaki elmegy, akkor hiányzik a legjobban. Hirtelen fájóan jelentkezik ott belül a szívedben az a kongó kis üresség, hogy tudod, soha többé nem kapod őt vissza. Az ember, aki volt, akit szerettél, immáron nem létezik. De tiszta szívvel reméled, hogy Odafentről majd lenéz rád, s a felhők mögül kisütő nap fényében az ő mosolya is ott játszik majd. És egy szép napon találkoztok majd újra, mikor Idelenn a te utad is véget ér.
Mikor valaki elmegy, könnyes mosollyal ints búcsút neki. A bánat, a szomorúság, az emlékezés a miénk, de övé most már a Béke, a Nyugalom. Ott, ahol ő él mostantól, nincs Könny és Fájdalom. Elvégezte a vállalt Feladatokat, végigjárta az Utat, ideje volt megpihenni végre. Öleld hát át a lelkét még utoljára, mondd el neki, mennyire szeretted, s hogy hiszed, Odafönn találkoztok újra. Ne halj vele, ő sem akarná. Inkább élj! Élj úgy, hogy ha majd visszatekintesz az életedre, nyugodtan mondhasd: „Érdemes volt…”
Mi, kik itt maradtunk most Nélküle, emeljük fel könnyáztatta arcunkat, s egy bátor mosollyal, szívünkben az Emlékével, folytassuk az utunk tovább. Mert Ő is így akarná…
- Alexa -
