Elnézek a távolba, de már régen nem kereslek. Útjaink úgyis keresztezik majd egymást. Hiányzol… Miért is tagadnám…? Hiszen Általad létezem, Te teremtettél, Te adtál Életet nekem… Te szítottad fel újra és újra Lelkem Parazsát, Te adtál szárnyakat, Te tanítottál repülni… Majd magamra hagytál, mielőtt biztosan szárnyra keltem volna…
Leestem… Próbáltam visszakapaszkodni, s oly sokszor hívtalak…! De nem jöttél… Gyűlöltelek… Miért hoztál Világra, miért teremtettél, ha most magamra hagysz?! Mondd, miért hagytál el?!
Lassan mégis megbékéltem, s egy napon fölfedeztem, hogy szárnyaim épek, s úgy döntöttem, mégiscsak kipróbálom őket… Felrepültem… Istenem, micsoda boldogság volt! Suhanni, szelni a levegőt korlátok, segítség nélkül! Akkor döbbentem rá, hogy te hittél bennem… Jobban, mint én önmagamban…
Jól estek a könnyek… Sirattam magam, Téged, kettőnket… Hogy mi mindent tanulhattam volna még…! Majd talpra álltam, letöröltem könnyeim, kiterjesztettem szárnyaim, s elrugaszkodtam…
Mikor rád találtam, magad kurtította szárnyaid láttán összeszorult a szívem… Hová lett a vad, szabad madár, kit ismertem? Hová lett a tűz, a fény szemeidből? Rabmadár kalitka nélkül… Önmagad rabja… És most rajtam volt a sor, hogy higgyek… Felemelkedtem…
Visszajöttem ide… És most csak nézem, hogyan szárnyalsz újra, a régi méltósággal és örömmel, s repes a szívem… Nem vagy rab, de olyan szabad sem, mint régen… De ez így van jól… A szabadság ára a magány… Valahogy ilyesformán mondtad annakidején… Nem fogadtam el akkor sem már… S látom, lassan ráébredsz, nekem is lehet néha igazam…
Szállj hát magasra Főnixem, Angyalom, Ördögöm, Teremtőm, Életadóm, Múzsám… Repülj, szárnyalj ujjongva az égen… Hadd figyeljem örömtől könnyes szemmel Újjászületésedet…
-Alexa-
