Az angyal szelíden megült a hatalmas fa egyik ágán. Finom ruháját rendezgetve figyelte az éledő tábort. Álmosan megdörgölte a szemét, majd rácsodálkozott a mellé lépő hosszú fekete hajú angyalra.
- Hát te mit keresel itt?!
- Látogatóba jöttem – felelte az, mosolyogva.
- Ennyire hiányzik neki? – sóhajtott a nő. A férfi bólintott.
- Emészti magát.
A két angyal az álmos, kócos alak felé fordult, aki kibotorkált a sátorból. Fáradt volt és gyűrött. Két szép barna szeme sem fénylett úgy, ahogyan szokott; a belső gondolatok elhomályosították tekintetét.
- Tudod, ha itt lenne… - kezdett hozzá a fekete angyal, majd elhallgatott, s lehorgasztotta a fejét. A másik angyal megfogta a kezét és megszorította.
- Tudom… - válaszolta halkan…
A férfi egész nap furán érezte magát. Mintha valaki követné. Időről-időre hátrafordult, lopva körbepillantott. Egyszer csak szöget ütött valami a fejébe.
- Őrangyalom, itt vagy? – kérdezte magában. Fülelt és várt. Egy darabig csak a fák susogását és a madarak énekét hallotta. Majd hirtelen egy érintést érzett az arcán, lehelet-finoman, mintha egy pajkos, jókedvű szellő simított volna végig a bőrén. Szíve nagyot dobbant.
- Bíbor angyal, te vagy, mondd? - kérdezte újra magában, s az érintés most körbefonta, mint puha ölelés. Hirtelen felvillant benne egy kép egy hatalmas, bíbor ruhás nőről, akinek szépen faragott, görögös vonásait finoman kiemelte feltűzött barna hajzuhataga. Feszes, határozott kisugárzását enyhítette gyengéd mosolya, melyet a férfinak ajándékozott, akinek a lélegzete is elakadt egy pillanatra. – Istenem… - suttogta. Hát igaz volt minden, amit a lány mondott róla!
A kép eltűnt egy bíztató bólintással, s a férfi szíve hirtelen megtelt valami különös, gyengéd érzéssel, s hirtelen egy könnycsepp perdült végig az arcán. Felrémlett előtte a lány pirosra sírt szeme, ahogy ott ült a várfalon, s most értette meg igazán. Ez már régen másról szólt. Vagy talán mindig is egy dologról szólt. Megrendülten megállt egy pillanatra, s egy nevet suttogott a szélbe. Talán nem is hiába…
- Alexa -
