Hűvös esti szél lopódzott be az ablakon. A fekete szárnyú angyal lábát felhúzva ült a párkányon, hátát a keretnek vetve. Jólesően szívta be a nyár friss, eső utáni illatát. Bár mindössze egy vékony barackszín ruha takarta testét, nem fázott. Mahagóniszín oroszlánsörénye melegen óvta vállait…
Nézte, hogyan alszik a férfi a TV előtt. Elmosolyodott. Óvatosan a szobába lépett. Kíváncsian körbejárt, megérintve mindent. A TV abbahagyta a zúgást, a fények puhábbak lettek, a szekrény nem recsegett tovább, a számítógép halkabban surrogott, s a vállfákon a ruhák is kisimultak, akárcsak a férfi homlokán a gond-ráncok…
Az angyal leereszkedett a pamlag mellé, s lekönyökölt a karfára, egész közel az alvóhoz. Állát a tenyerébe támasztva, félrehajtott fejjel figyelte az egyenletes légvételeket. Elmosolyodott, majd az ágyhoz lépve összegömbölyödött a kispárnával a karjaiban, s szárnyaival betakarózva jóleső álomba merült…
A hajnali napsugár megcsiklandozta éjfekete pilláit, s ő hunyorogva ébredezett. Döbbenten vette tudomásul, hogy nincs egyedül. A férfi, éjszárnyú angyalát átölelve békésen aludt mellette. Az angyal pironkodva kúszott ki az óvó karból. Megrázta csillagporos szárnyait, majd gyengéd csókot lehelt a férfi homlokára, aki félálomban a nevét suttogta.
- Sajnálom… mennem kell… - mondta az angyal halkan, könnyes mosollyal, majd betakarta a férfit, s az ablakhoz lépett. Mégegyszer visszanézett, s így búcsúzott:
- Aludj, kedvesem! Nemsokára újra találkozunk! – azzal kilépett a kelő Napba.
A férfi résnyire nyitott szemmel, mosolyogva nézett utána…
-Alexa-
