Pillanatok

Egy oldal a "Gyermekeim"-ből, szeretettel azoknak, akiket megérint... Ne félj elmondani, ha tetszett, és azt se, ha nem...

Linkblog

Fohász

2007.08.21. 14:58 | blueeye | 1 komment

 

Könnyes szemmel, összetett kézzel Hozzátok fohászkodom most! Angyalom! Démonom! Ne hagyjatok el, kérlek! Öleljetek át, s repítsetek magatokkal; egy olyan világba, ahol békében élhetek! Ahol önmagam lehetek, ahol nem kötnek folyton önkényes szabályok, ahol nem bűn az élet, ahol szabad a jókedv, az öröm, a nevetés! Ahol nem irigylik a boldog pillanatokat, ahol nem azt mondogatják: mekkora senki vagy!

Itt ülök a szobámban, a földön. Az én szobám, de mégsem az enyém. Sírnak a falak; értem kiáltanak! Minden olyan hideg; hiába a bútorok, nem lakik itt senki. Én álmodtam ezt a szobát magamnak; gondolataim őrzik a falak, kezem nyomát a göncölszekér.  Hány boldog s boldogtalan pillanatot éltem itt át, hány könnyem hullott az égszínkék padlószőnyegre, hány nevetést vertek vissza a fehér-égszínkék-éjkék falak…

Felemás szárnyaim kibontva kilépek az éjszakába. A nagy fenyőfa ágai átölelnek, a tűlevelek – mint kölyökállat bundája – puhán simulnak hozzám. A mélykék égen színezüst a Hold, fénye gyengéden körbevon. Elrugaszkodom. Csillagpor hull szárnyaimra, ahogy egyre magasabbra török. Könnyeim szivárványszín gyöngyökként peregnek alá. Keserű szabadság…

Csillagok zenéje kísér magányos utamon. Kivilágított falvak, városok maradnak mögöttem. Szél szárnyán, bárányfelhő ágyon utazom. Hullócsillagok intenek búcsút, mielőtt kialszanak, s a Hold világítja be utam. Lassan enyhül a fájdalom, felszáradnak a könnyek, bár a só még mindig marja két szemem. Nem tudom, kihez futhatnék…

Elpihenek két karodban; nem szólsz, csak óvón átölelsz. Gyermek lettem újra; vigyázz hát rám! Ne hagyj el, kérlek! Ne hagyj újra magamra! Hadd maradjak veled, míg Világ a Világ! Ígérem, jó leszek! De ne indíts újra útnak! Mi összetartozunk! Mondd, hogy igen! Ne, ne mondd, hogy az én utam még nem ért véget! Ne akard, hogy küzdjek! Nélküled nem megy! Csak te mutathatsz utat! Elvesztem…

Gyengéd csókod pihen homlokomon, kezem őrzi kezed melegét. Bármennyire is fáj, nem maradhatok veled. Még nem. Még dolgom van; nem is kevés. Óvó tekinteted követi minden lépésem; ha megbotlom is, a te kezed segít fel újra és újra. Ha te nem lennél velem, ha nem őriznélek a szívemben, nem lenne, mi továbbvigyen. De a te szereteted mindig elkísér…

Félrehajtott fejjel, összekuporodva pihenek meg ablakokban, szekrényeken, szőnyegeken, ágyszéleken, ágyvégekben; őrzöm az alvók álmát. Érintésem nyomán kisimulnak a gond-ráncok, színesednek az álmok, enyhül a szorítás a szíveken. Az éjszaka az én igazi otthonom. Így érzem jól magam. Ilyenkor enyém a Világ! Felemás szárnyaim óvón takarják be a szívemnek kedveseket, ujjam mosolyt rajzol szájuk sarkába. Eljuthatok bárhová, ahová nappal nem. Erdély erdői felett szárnyalok, hogy aztán visszatérve sétáljak egyet Debrecenben, majd pironkodva bújjam Amszterdam piroslámpás negyedét; de hófödte hegyeken is csúszkálok dideregve, majd nevetve fodrozom a tengert Olaszország partjainál. És persze átugrom a ködös Albionba, hogy meglessem egy férfi álmát; megcsodálom New York felhőkarcolóit és rohanó életét, hogy aztán megpihenjek egy parkban, s összekuporodva mély álomba merüljek…

Erős karok emelnek fel, fejem egy vállra bukik. Elvackolódom. Beszívom a nyak bőrének finom illatát, s félálomban elmosolyodom. Lépcsőn visznek felfelé, ajtó nyílik, majd puha ágyba tesznek. Takaró simul testemre, párna a fejem alá, s valaki simogatja a hajam, mígnem újra mélyen alszom…

Koppanásra riadok. A földön hever a toll és a kockás füzet. Félmosoly kúszik ajkaimra; hisz végig tudtam, hogy itt vagyok. Ez még mindig az én szobám. Bár megváltozott a berendezés, mindörökké az otthonom marad. Démonom és angyalom összebújva alszanak a szürke plüsselefánttal. Ideje nekem is nyugovóra térnem. Lemosom a sót kipirosodott szemeimről; már csak a vörös csíkok emlékeztetnek a hullatott könnyekre…

Átölelem az elefántot, az angyalt, a démont, s szabadjára engedem lelkemet. Repülj, felemás szárnyú angyal; szállj, ahová kedved tartja! Takard be, öleld meg, csókold homlokon őket, s mondd el, hogy nagyon-nagyon kedvesek a szívemnek! Óvd őket, míg Világ a Világ… Míg élek… Míg álmodom…

-Alexa-

A bejegyzés trackback címe:

https://blueeye.blog.hu/api/trackback/id/tr43145179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kolos 2007.08.24. 16:29:14

Urd-Chan!! :D
süti beállítások módosítása