Tegnap elgondolkodtam. Hogyan is mondd el annak, aki megbizsergeti a szíved és minden porcikád, hogy szereted? Hogyan add tudtára, milyen nagyon is fontos számodra? Mert kimondani, hogy „Szeretlek” nem mindig elég, sőt, talán nem is érzi át ezt a szót, hiszen a mai világban már az a régi, igazi, repdesős boldogság kevésszer jár a nyomában. Valljuk csak be, elég elcsépelt lett szegény „Szeretlek”. Hiszen annyiszor mondtuk már, és oly sokaknak! Hiszen szeretem a szüleim, a testvéreim, a barátaim, szeretem a fagyit, a tökfőzeléket, szeretek olvasni, zenét hallgatni… és még sorolhatnám. De ez a szeretés bizony messze nem egyenlő azzal az érzéssel, ami a szívedbe költözött azon a napon, mikor az a láthatatlan fonál megfeszült kettőtök között. Mert az olyan más.
Ülsz mellette a kanapén, és belefeledkezel a lényébe. Elnézed puha haját, amibe olyan szívesen túrsz bele, s a homlokába lógó tincset, amit elrévedezve annyit fésülgetsz. Nézed ívelt, sötét szemöldökét, ami még hasonlít is a tiédre. És meleg, sötét csokoládészín szeme, körülölelve a sötét szempillákkal; órákig tudnád figyelni, amint alszik, mert hunyt szemmel annyira gyermeki. De képes vagy belefeledkezni a tekintetébe is, mert még a pillantása is ellágyul és mosolyog, ha rád tekint. És persze ott az orra, amire futtodban is lehet egy puszit nyomni. És az ajkai: vékonyak, lágyak, puhák; a kezdeti tapogatózó csókok után most már képes vad és szenvedélyes is lenni, s ha tehetnéd, napokon át csókolnád, cirógatnád őket, élvezve finomságuk. És a kezei, az ujjai, meleg tenyere, mely elpihen a hasadon; úgy képes játszani a testeden, mint senki más azelőtt. Az ölelése biztonságot és örömet ad, karjaiban a Mennyekbe szállsz, kiszabadítva lelked, hogy kitárt szárnyakkal megjárja a Végtelent, míg ti összefonódtok a lepedőn, gyengédséget és gyönyört ajándékozva egymásnak, akár órákon át.
Vagy csak eldőlni egymás mellett a takarón, ujjaitokat összekulcsolva, közel egymáshoz, élvezve, hogy együtt lehettek. Mert az összetartozás öröme zsibong ereitekben. Nem kellenek szavak, elég az érintés, elég a tekintet, az a száj sarkában megbúvó kis mosoly, hogy szívetek egyszerre dobbanjon.
Ébren töltöd a fél éjszakát, mert karodba bújik, s te őrzöd édes álmát, angyalszárnyad fölébe borítva, hogy ne legyen, mi megzavarja tiszta, kedves mosolyát. Kezed rebbenve simítja arcát, karját, forró testét, megpróbálva agyadba égetni a pillanatot, melyet ajándékul kaptál. Mert minden perc, mit vele töltesz, egy apró, szalaggal átkötött kis doboz, melyet kincsként őrzöl ezután…
Látod? Feltettem a kérdést, de magam sem tudtam válaszolni rá. Csak remélem, hogy egy szép napon megérti majd a csillogást két szememben, megérzi majd szívem dobbanását a tenyere alatt, s a gyönyörben ívbe feszülő testem minden porcikája súgja majd meg neki, mi az, mit érzek, s hogy az a szó „Szeretlek” majd akkor igazán értelmet nyer a Pillanat által…
Ezért kérlek, szeresd Őt, szeresd a Férfit, kit választottál, nyitott, tiszta szívvel, szavak nélkül, érintéssel, csókkal, szívdobbanással és pillantással, mert ez ezer kimondott vallomásnál többet ér…
- Alexa -
