Fázósan húzom össze magamon a kabátot. Gyönyörű, ahogyan a fák koronája, és ameddig a szem ellát, minden hófehér. De hideg van. És én a hideget nem igazán szeretem…
Magányosan áll a faház az erdő mélyén; egyetlen út vezet ide, s a város is távol. A fel-feltámadó szél szúrós kis örvényeket kavar, arcomat karmolja. A havas fuvallat, mint a mesékben, ezernyi formát ölt. Angyal-alak bontakozik ki résnyire nyitott szemem előtt, kitárja szárnyait, majd felemelkedik. Amott a fák között egyszarvú ló rohan, pompás sörénye lobog mögötte. Sárkány ereszkedik a hóra, torkából láng helyett porhó lövell. Ámulva nézem a fehér varázslatot…
Hóembert építek. Vagyis nem csak egyet; kettőt. Hóapót és Hóanyót. Hóanyó megkapja a gyopáros kendőmet, apró gallyakból hosszú szempillákat és pirospaprikából csókos ajkakat; Hóapó napszemüveget és fekete sálat visel, szája sarkában cigaretta fityeg. Igazán jól mutatnak a bejárat előtt…
Hanyatt dőlünk. Gyerekek módjára angyalt rajzolunk. Felülsz, majd vigyorogva meghempergetsz a térdig érő hóban. Prüszkölve, sikoltozva tiltakozom a merénylet ellen, de te vagy az erősebb. Nevetve birkózunk…
Pirosra fagyott kezeim, orrom csókolod, miközben kihámozol hónedves ruháimból. A zuhanyból záporozó jéghideg víz először forrónak tűnik, majd egyre hidegebb lesz. Leszórod ruháid, te is alá lépsz. Felszisszensz, s melegre állítod a szabályzót. Olvadunk…
A párkányra kuporodva bámulom a holdfényben fürdő tájat. Nyugodt, egyenletes légzésed finoman összeolvad az éjszakával, ahogy kinyitom az ablakot. Béke van… és hófehér a csend…
-Alexa-
