A démon az erkélyen állt, fényes ruhája a földet seperte. A falnak támaszkodva nézte az alkonyuló eget, haját tépte, cibálta a viharos szél. Szeme sarkában könnyek gyűltek, de nem engedte kibuggyanni őket. Dühös, türelmetlen mozdulattal söpörte le őket. Nedves pillái felvetődtek, acélkék tekintete, akár a jég. Hosszú körmű kecses keze ökölbe szorult…
A kastély kihalt volt, ahogyan minden éjszakán. Régóta ő járt egyedül a hosszú folyosókon; ő ült egyedül a hatalmas ebédlőben; ő létezett egyedül a pókhálós, szürke falak között; csak az ő hangját verték vissza a termek. Halott volt minden: a ház, a termek, a festmények a falon, a kert, a növények az ágyásban, a fák a kapunál. Még az ég is szürke volt és fénytelen…
Szakadni kezdett az eső, szúrós cseppeket vágva az üveghez és a démon arcába. Kibuggyant egy könnycsepp, ahogyan lehunyta szemét. Hirtelen térdre esett, ököllel csapott a kőre, s üvöltése beleveszett a mennydörgésbe. Gyűlölete, kétségbeesése birokra kelt a viharral. Hátából két erős, éjfekete szárny robbant elő, ívbe feszítve testét. Arca eltorzult a feltörő fájdalomtól, s végre utat találtak a könnyek. A koszos erkélyen kuporogva zokogott, míg testét verték az esőcseppek. Bőre márványosra fagyott a jeges szélben, szárnyai csapzottan borultak hátára…
Fekete patak indult meg a földön, ezernyi pici érre szakadva szét, s lecsorgott az erkélyről. Kicsapódtak az ajtók, ablakok; a szél tisztára söpörte a kastélyt; a szürke falakról ezeréves mocskot mosott le a dühöngő vihar. Tövestül tépődött ki a száraz gaz és bogáncs; dőltek az élettelen fák. Tombolt az ég…
Halvány fénycsík világította meg a torony tetején álló szélkakast. Elvonult a vihar, s kisütött a Nap; ezer év óta először. A magzatpózban fekvő alak, lassan kinyújtóztatta tagjait; a lény újjászületett. Kiterjesztett szárnyairól vízpermet szitált alá, s az előtörő napfényben fényesen felragyogtak a tollak. Pőrén állt ott, csodálva új önmagát, alig hívén a varázst, a csodát; felemás szárnyak ékítették testét! Térdre borulva köszönte meg Teremtőjének a kegyet, hogy félig ő is angyal lehet…
Nézz a szemembe, s lásd démon-angyalom… Így vagyok egész… Vele… Ő én vagyok… S én ő… Összeforrtunk; mindörökre…
-Alexa-
