Pillanatok

Egy oldal a "Gyermekeim"-ből, szeretettel azoknak, akiket megérint... Ne félj elmondani, ha tetszett, és azt se, ha nem...

Linkblog

Nem adom fel

2008.07.21. 16:11 | blueeye | Szólj hozzá!

Fázósan, félve húzódom a sötét sarokba. Riadt kisegér, bujkálok, menekülök. Ki elől? Mi elől? Önmagam elől. Feladtam önmagam, letértem az Útról, mert hittem, boldog lehetek…
Lehunyt szemhéjam mögött képek peregnek. Képek az Útról, a vándorlásról, álmokról átvirrasztott éjszakákról, könnyekről és mosolyokról…
Nem jó ez így! Régóta érzem, hallom hívását, de nem merek engedni neki. Miért térjek vissza az Útra, mely annyi fájdalmat okozott? Miért kergessek ábrándképet? Miért higgyem, hogy egyszer megtalálom? Nincs szükségem arra a magányos vándorlásra!
Miért, ez a magány talán jobb? Ez az üresség itt belül? Érzed, tudod, hogy valamit elveszítettél…
Fejem a köpenyembe fúrom. Hangtalan zokogás rázza testemet, pedig legszívesebben ordítanék! Világgá kiáltanám a torkomat kaparó, szívemet szorító érzést, a hiányt, a fájdalmat… De nem teszem… Meghalni szeretnék… Eltűnni erről a világról…
Egy érintés riaszt. Egy ölelés. Érzem a karokat, melyek ölelnek; érzem a testet, mely hozzám simul. Hallom megnyugtató hangját. Mint fuldokló a mentőövbe, úgy kapaszkodom karjába, szavaiba. Nem látom az arcát, de a hangját sosem téveszteném el…
Légzésem egyenletessé válik, fejem kitisztul, tagjaimba visszatér az élet. Nem ereszt, halkan duruzsol fülembe, erőt és életet adva. Tüzet lobbant körénk, s én hunyt szemmel élvezem a lángokat. Köpenyem visszanyeri régi fényét… A Boszorkány újjászületik…
Szemem tágra nyílva issza be a tűz vörös izzását, szívem, testem, lelkem felmelegszik. Hatalmas sóhajjal távoznak lidérceim, még be nem hegedt sebeket hagyva maguk mögött, de most már egyedül is be fogom tudni forrasztani őket…
Elalszik a tűz, s én lobogó köpenyemmel állok a hajnali fényben, halkan köszönetet mondva az ölelésért, a szavakért, hogy tudom: van, akiért éljek. Van, akiért folytassam az Utam… Van, aki vár… Valahol messze… De számít rám…
Egy szivárványszín könnycsepp… Egy szomorkás félmosoly a szám sarkában… Igen… Visszatértem… Nem adhatom fel… Nem adom fel! Kevés a mosoly ezen a világon, s nekem feladatom van.
Kitárt karokkal, lobogó köpennyel és elszánt tekintettel bámulok a felkelő napba. A Boszorkány újra él!
Útnak indulok. Lábam még bizonytalan, léptem tétova. Érzem, ahogy a szél körülölel, vezet… Vissza, az elhagyott Útra… S én újjáéledt reménnyel, egyre bátrabban sietek előre, hogy még ma elérjem az ösvényt… És igen… Már látom az ismerősen kanyargó Utat…
Mikor lábam újra érinti porát, örömömben sírva fakadok… Hazatértem… Haza…
Előttem az Út, mely talán az életem…
Egy út, melyen talán meglelem elvesztett kincseim…
Egy út, mely az enyém…
Egy út, mely talán Hozzá vezet… Hozzá, ki újra útnak indított… Hozzá, hogy köszönetet mondjak… Az Útért… A vándorlásért… A könnyekért… A mosolyokért… Azért, hogy van… Mert nem tudom, hol lennék most nélküle…
Köszönöm… Kedves…

 

- Alexa -

A bejegyzés trackback címe:

https://blueeye.blog.hu/api/trackback/id/tr18578346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása