Az angyal nagyot nyújtózott. Kiterjesztett felemás szárnyai enyhe forgószelet kavartak a szobában, de a lány nem ébredt fel. Félmosollyal aludta az igazak álmát. Az angyal beleborzolt napcsókolta vörösbarna hajába, majd kilépett az éjszakába.
Régóta nem járt kinn, így most ujjongva szárnyalt a hűs levegőben. Még azt sem bánta, hogy az eső megáztatta fekete-fehér szárnyait. Leült egy kéményre, kacagva rázta magáról a hideg cseppeket, s hagyta, hogy a szél puhára szárítsa hosszú haját. Majd újra a magasba rugaszkodott. Feladata volt…
Finoman ereszkedett a párkányra, majd beóvakodott az ablakon. Lábujjhegyen az ágy mellé osont. Figyelmesen nézte az alvót, fejét enyhén félrebillentve, mint a kutyák.
Előrehajolt, orra majdnem hozzáért a fiúéhoz, aki - mintha megérezte volna a jelenlétét – kinyitotta a szemét. Az angyal ijedten hátrahőkölt. Erre nem számított. Egyre kétségbeesettebben pillantgatott az ablak felé. De a fiú nem mozdult. Csak nézte-nézte a felemás szárnyakat, a kócos barna fürtöket, a mezítlábas lányt; a sosem hitt csodát. Majd hirtelen meglepetten előrehajolt.
- Ez nem lehet igaz… - suttogta, mire az angyal rajtakapottan elpirult. A fiú a kezét nyújtotta, s a lány félve bár, de elfogadta. Ujjaik egymáshoz értek, majd az angyal letérdelt az ágy mellé. Tiszta, nyílt tekintettel nézett fel a fiúra, aki elmerült a kék szemekben. Szavak nélkül beszélgettek jóideig. Majd az angyal gyengéd csókolt lehelt a fiú homlokára, s az ablakhoz lépett.
- Várj! – fordult utána a fiú. Az angyal visszanézett, majd pajkosan az ajkára tette az ujját, kacsintott, s a párkányról a halványodó éjszakába rugaszkodott. Szárnyairól finom csillagpor szitált alá, hűs ezüst csillogásba vonva a szobát. A fiú szája sarkában halvány mosoly fénylett fel.
- Most már értem az álmaid – mondta halkan, majd mély álomba zuhant.
Az angyal halkan visszaosont a szobába. A lány még aludt. Megsimogatta kipirult arcát, s csillagporos csókot lehelt rá.
- Köszönöm, hogy újra szárnyalhattam! Köszönöm neked és Neki is! Elmentem és elmondtam! És igen, igazad volt. Tényleg különleges. Nem is tudja, mennyire az. Vigyázz rá nagyon! Ritka kincset kaptál… - suttogta, majd szárnyait összezárva ő is álomba szenderült. A lány résnyire nyitotta álmos macskaszemét, finoman megérintette a felemás szárnyakat, majd újra elaludt. Így már nem látta az árnyékból előlépő hosszú fekete hajú szárnyas alakot, aki hálás mosollyal halkan ennyit mondott csak:
- Hát újra szabadon…
- Alexa -
