Nézd, itt állok árván, szememben könnyekkel. Fényes ruhám megfakult, csizmám talpa elkopott, tekintetem csillogása elhalványult. Elhervadtak virágaim. Száraz leveleket fúj arcomba a kósza szél, homokkal telíti szemem, szám.
Itt állok árván. Ősz van mindenütt. Nincs madárdal, mókus sem futkos a fákon. Csak a süvítő, hűvös szél töri meg a halódó táj fáradt csendjét.
Itt állok árván, kezemben halott virágokkal, melyeket – míg éltek – neked szántam, Kedvesem. Hulló, fakó szirmok az út porán; ennyi maradt üde színükből. Pedig hogy’ örültem! Repesett szívem, és csordultig telt szeretettel. Mint gyermek szülője elé a hosszú iskolanap után, úgy rohantam elébed; Hozzád… Haza…
Itt állok árván, fájó szívvel. Ökölbe szorul kezem, s körmeim tenyerembe vájnak. Bordó vér serken a friss sebekből, s megkeseredik szám íze. Nem tudod, mennyire fáj…
Itt állok árván, szótlanul. Könny mar piros csíkokat fehér bőrömbe, ahogy halkan alápereg. Magányos vándor; tekintetem az Út felé fordul. Tétován indulnék, de fájó szívem visszahúz. Törékeny, riadt kismadár. Törött a lába, sebzett a szárnya; mégis repülni, szárnyalni vágy.
Itt állok árván, könnyes mosollyal. Sóhajom az egekig száll. Angyal szárnya kavarja fel az út porát, ahogyan finoman földet ér. Meleg tenyere mellkasomra simul, enyhíti fájdalmaim. Felnézek kék szemébe, s látom kócos önmagam. Mosolya a mosolyom; könnyem a könnye. Sóhajtva bújok két karjába; felemás szárnyak ölelnek óvón. Halkan suttog fülembe, miközben csillagporral hinti be ruhám. Lángnyelvek nyaldosnak körbe, hogy főnixként szülessen újjá a Boszorkány… ismét…
Itt állok. Az Út mentén. Tisztán, fájó, de reményteli szívvel. Itt állok és várok. Angyalom gyengéden homlokon csókol; búcsúzik. Mosolyogva, hálásan intek utána. Tekintetem a távolba réved; új szelek fújnak. Új virágok nyílnak.
S én itt állok most, itt várok rád. Tudom; nem kell már soká…
- Alexa -
