Oké, rendben, szeretetteli lény vagyok, mindenkinek megadom az esélyt, van, akinek többször is. De rá kell jönnöm, van egy határ. Amikor használnak és kihasználnak, amikor még csak emberi lénynek sem tekintenek igazán, csak egy tárgynak, amit időnként le lehet venni a polcról és játszani vele, majd visszatenni.
„Milyen helyes baba! Nosza, öltöztessük szép ruhába, csináljuk meg a haját, fessük ki a szemét, legyen belőle igazi kis démon! Hitessük el vele, hogy tetszik nekünk, és alig várjuk, hogy csak vele játszhassunk! Mert nincs még egy ilyen baba a földön! Kedveskedjünk neki, mondjunk szép szavakat, hadd élvezze a figyelmet! Aztán egy adott pillanatban, mikor ráuntunk, tegyük vissza a polcra! Meg is feledkezhetünk róla, hiszen majd úgyis eszünkbe jut, ha épp nem találunk másik játszótársat…”
Hát ez a baba most (ismét) besokallt. Most játszunk az én szabályaim szerint! Kezdjük azzal, hogy nem akarok tovább játszani. Fura, mi? Hiszen az elején egész lelkesen vetettem bele magam! Valóban így volt. Aztán rájöttem, hogy míg én játék közben is tiszteletben tartom a játékostársat, ő még ezt sem képes megadni. A szabályokat kénye-kedve szerint változtatja, és csodálkozik, ha a másik ezért kérdőre vonja.
Tudod mit? Én most felrúgom a játéktáblát. Ne vesztegesd az időmet tovább…
- Alexa -
