Szakad a hó. Szemeidet résnyire nyitva feszülsz bele a szélbe, de még így is könnyeket csal arcodra a hideg. Most kevés a kabát és a kalap, s eszedbe jut, hányszor pörölt veled ezért.
Megrázod a fejed, elűzöd a képet, s mész tovább. Nem akarsz gondolni rá.
A villamosmegállóban lerázod magadról a havat, összedörzsölöd elgémberedett kezeid. Nevetés üti meg a füled; önkéntelenül is arrafelé fordulsz. Két fiatal nő beszélget, az idősebbik feléd pillant, rád mosolyog; kék szemei, mint két ezüst tükör. De önmagad helyett egy magányos, fázós fiatal férfit látsz. Visszamosolyogsz, de ez most nem szívből jön.
Újabb képek ugranak be: latyakos utca, egy biztonságot kereső kar, hideg-csípte orr és vidám kék szemek. Csendesen átkozódsz. Miért jut eszedbe újra és újra?!
Egész napod a gép fölé görnyedve töltöd. Időről-időre azon kapod magad, hogy tekinteted a távolba réved, s ajkadon halvány mosollyal pörgeted vissza az együtt töltött perceket. Egyre dühösebb vagy, egyre keserűbb. Hajtanád az emlékeket, kitörölnél mindent a fejedből, de legfőképp a szívedből, mi őt juttatja eszedbe! Hiszen úgysem lehetnél boldog! Hiszen úgysem tudnád viszonozni törődését, gyengédségét, szerelmét! Hiszen úgysem…
Estére sem csillapodik a hóesés, fehérbe burkol mindent. Puha paplan fedi a kerteket, a házakat, a fákat. Néhol térdig gázolsz benne, átáztatva nadrágod szárát. És megint ő jut eszedbe; anyai aggódása és törődése. Feltétlen szeretete. És megint futsz, menekülsz az emlék elől, az érzés elől, mi finoman behálózta már a szíved. Téped és szaggatod magadról gyengéd selymét, mert nem akarod, hogy újra fájjon! Nem akarod, hogy elérje a belső udvart; ha oda bejut, nem űzheted el többé soha!
Éjjel álmodba is követ a hó. Hatalmas fehér viharban bukdácsolsz megállás nélkül. A szemedbe vágódó szúrós pelyhektől nem látsz semmit. Tagjaid átfagynak, szád ellilul. Hirtelen a hóörvényből egy alak bontakozik ki. Tiszta fehér a ruhája, de még a haja is. Lehajol hozzád és jégszín szemeit rád emeli. Megsimogatja arcod; érintése arcodra fagyasztja kínkönnyeid, s hirtelen csend lesz. A szél zúgását sem lehet hallani már. Minden puha és hangtalan. Csak saját véred dübörgését hallod.
- Miért menekülsz? – kérdezi a nő halkan. – Mi elől? Ki elől? Azt hiszed, így jobb lesz? Könnyebb lesz ezzel bármi is?
- Hiszen úgysem… - bukik ki belőled, de folytatni nem tudod.
- Hiszen úgysem?! Balga ember, honnan tudhatod, mi működik és mi nem? – szűkül össze az asszony szeme. - Mert te úgy gondolod? Mert te eldöntöd? Mert neked így könnyebb és kényelmesebb? Mert gyáva vagy és nem mered vállalni, hogy talán fájni fog?
Tenyerét a mellkasodnak nyomja, s te felkiáltasz a jeges fájdalomtól. Térdre esel, levegő után kapkodva. Füledhez hajol, s hóhidegen suttogja szívedhez:
- Ugye fáj? Hát ennyit a jegelésről! Azt hiszed, erősebb vagy nálam? Félkézzel elbánok veled, ha akarom! Az árnyékodat te teremtetted, de nekem engedelmeskedik. Ha úgy tartja kedvem, szabadjára engedem, s nem lesz, mi megállítsa. Pusztítani és rombolni fog; maga alá gyűr nem csak téged, de azt az egyetlen embert is, aki vele együtt képes elfogadni téged!
Megragadod kezét, s felnézel rá.
- Őt ne bántsd! – bukik ki a szádon. – Nem érdemli meg!
- Ne bántsam? De neked szabad? Te okozhatsz neki fájdalmat, én nem? Nekem nem parancsolhatsz! Erősnek hiszed magad, mert egy nővel állsz szemben? Hát ehhez nagy bátorság kell! – nevet fel a nő, s lök rajtad egyet. Hanyatt esel. Fekszel a hóban, és épp csak annyira futja az erődből, hogy levegőt végy. Moccanni sem tudsz, bárhogy is erőlködsz.
- No mi a baj? – hajol föléd a démon. – Hát mégsem vagy olyan erős? Legyőz egy gyenge nő? Vagy más a baj? Nem bírod el a szíved súlyát? A félelmeidet? A múltadat? Túl sok a fájdalom? A keserűség? Miért nem engeded el végre őket? Miért hagyod, hogy nyomasszanak? Miért nem mersz végre felszabadultan boldog lenni?
- A boldogság csak illúzió… - suttogod.
- Meglehet. – heveredik melléd hófehér ruhájában. – De lehet, hogy nem. Ha nem vagy elég bátor felfedezni, sosem tudod meg; tévedtél. Nem az a bátorság, a falakon kívül tartani a szívednek kedvest; beengedni, hagyni, hogy szeressen; ez az igazi bátorság!
Fekszel az ágyban, épp csak felriadtál. Füledben visszhangzanak a fehér ruhás ismeretlen szavai, mellkasodon érzed jeges érintését. Ezernyi gondolat kavarog a fejedben és a szívedben; minden porcikádban ott lüktet a menekülni vágyás. Futni akarsz, elrohanni, messze menni újra; falakat építenél: téglából, kőből, acélból, s fussa be szúrós, gyilkos csipkerózsa, hogy senki ne hatolhasson át rajta soha, soha többé! Csak menekülni, elbújni, jegelni…
- Vigyázz! – súgja a szoba sarkában megbújó Árnyék. – Itt vagyok, és jobb, ha számolsz velem.
- Fenyegetsz?! – ülsz fel dühösen.
- Nem fenyegetlek. – csóválja sötét fejét, majd lángszín tekintetével tekinteted keresi. - Csak szeretném, ha emlékeznél erre: „Mindig lesz hely…” De biztosan tudod, meddig még?
Fátyolos reggel kél, fehér paplanba burkolózott a város. Kezedben a telefonod, s szíved a félelemtől egy pillanatra megremeg, ahogy a hajnalban érkezett választ olvasod. De az Árnyék benned már mosolyog, s a havas szél füledbe visszhangozza a varázsszót:
„Mindig…” Miért is menekülnél hát tovább…?
- Alexa -
