Oly sokszor álmodott már vele, hogy rosszkedvűen ébredt, ha nem volt vele éjszaka. Szerette libbenő, dús sörényét, mely néha titokzatosan takarta arcát; színe-játszó kék szemét, s benne a lángot. Ismerte a hangját, szívből jövő nevetését, a pajkos mosolyt a szája sarkában. S ezer közül is felismerte volna az érintését…
Csak a nevét nem tudta. Azt sosem árulta el. Így hát minden éjjel visszatért a lányhoz, hátha elárulja a nevét, s akkor végre megkeresheti! Mert ösztönösen tudta, hogy az álombéli alak létezik. Ezen a létsíkon. S ő meg fogja találni, ha addig él is!
Barátai, családja aggódtak érte, mert egyre jobban magába fordult, s másról sem beszélt, csak az álombéli lányról, s hogy egyre közelebb jut a válaszhoz.
Teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, de az áhított név nem hangzott el. A férfi pedig egyre jobban elkeseredett. Már nem vágyott aludni, pedig csak ilyenkor találkozhatott a lánnyal. De egyre jobban gyűlölte az álombéli kedvest, aki minden próbálkozás elől kitért, szája sarkában azzal a vérlázítóan pajkos mosollyal.
Egy havas-esős napon, bőrig ázva kóválygott az utcákon. Testét újra és újra végigrázta a köhögés, arcán lázrózsák nyíltak. Egyre erőtlenebbül lépdelt előre, majd hirtelen összecsuklott. Valaki felfogta az eséstől, s ő felnézve egy ismerős kék szempárba tekintett. Hitetlenkedve bámulta a kapucni alól kibukkanó barna tincseket, a száj sarkában megbúvó mosolyt, kezén érezte az olyannyira vágyott érintést, s felcsendült az eltéveszthetetlen hang:
- Engedd meg, hogy ennyi idő után végre bemutatkozzam…
-Alexa-
