Mostanában egyre többször nézem révedezve az eget. Olyan, mint egy hatalmas, kék festővászon, melyre a Nagy Művész jó- avagy rosszkedvében különböző színeket pacsmagol. Időnként rózsaszínnel és lilával csíkozza, máskor egyszerű fehér pamacsokkal dobja fel. Ha szomorú, szürkével fest; ha dühös, sárga villámok hálózzák be a sötétszürke, néhol fekete, vad felhőparipákat. A legjobban, azt hiszem, mégis azt szeretem, mikor a nap átkukucskál az égi bárányok között, finom fénypászmákkal szórva be a földet, s felragyogtatja a színeket. Varázslat ez az egész. Én pedig csak nézem és ámulok. A kocsiban ülve, a buszmegállóban, a parkban sétálva vagy az eső kopogását hallgatva. Nincs két egyforma pillanat. Nincs két egyforma érzés. Nincs két egyforma szívdobbanás. Csak ég van, és kék és szürke és fekete és lila és rózsaszín és nap és felhők, no meg csillagfény és a mindig kicsit ijedt arcot vágó Hold. Megannyi szín és forma ezen a hatalmas festővásznon. Néha azon gondolkodom, ha kinyújtom a kezem, és az ujjammal finoman hozzáérek, vajon én is rajzolhatnék rá?
- Alexa -
