Éjfekete szárnyaim összecsukva leülök melléd az ágyra. Gyengéden megsimogatom arcodat, ahogyan minden éjjel. Nézem holdfényben fürdő homlokod, s gondolataid filmként forognak szemeim előtt. Könnyek, s mosolyok váltják egymást, ahogy peregnek a képek, s én elcsodálkozom, mennyi mindent nem tudok rólad még.
Sóhajtva fordulsz egyet, s én rajtakapottan húzom vissza kezem szíved fölül. Nem merem megérinteni újra. Félek, az érzések ugyanígy peregnének le szemem előtt, ahogyan gondolataid. De vajon tényleg tudni akarom őket? Felkészültem rájuk? Elviselem-e majd őket? Nem, még nem. Még nem jött el az ideje a megismerésnek. Félszegen megsimogatom kezedet, s te ujjaimba fűzöd ujjaid, öntudatlan. Ajkad mozdul, s hangtalan mondod ki nevem. Megriaszt ez az érzés, mi véreden keresztül áramlik felém. Ne, ne tedd! Ne mondd el még! Nem akarom tudni! Még nem készültem fel! De a kiáltás bennem reked… Már késő… Elárulta szíved dobbanása, s a vér, melyet ujjaidon keresztül ujjaimba, s onnan szívembe pumpált.
A fakuló éj ébreszt, magam sem tudom, mennyi idő telhetett el így. Ujjaink még mindig összefűzve, fejem mellkasodon nyugtattam. De most már mennem kell. Könnyem arcodra hull, szempilláid megrezzennek. Mielőtt kinyitnád szép szemeid, kilépek az ablakon. Búcsúzóul tenyeredben hagytam szívem egy darabját, hogy emlékezz: van mit pótolnod még…
-Alexa-
