Szakad az eső. Édes-sós patakká mosódik össze könnyeimmel. Gyönyörűre komponált kontyom leomlik, ahogy sietek az utcákon. Cipőmet régen elhagytam valahol. Hamupipőke…
Éjfekete estélyim átázik, csak vonszolom magamon. Bár ledobhatnám végre! Sminkem az arcomba vágó esőcseppektől felhígul, fekete-ezüst csíkokat rajzol arcomra, vörösre marja szemeim. Ezzel sem törődöm…
Félőrülten rohanok az utcákon, keresve Téged. Hol vagy? Hol hagytalak el? Elindultam egy úton, naivan híve, hogy az a helyes, s nem vettem észre, hogy királykisasszonnyá válásom közben csak a lényeget hagytam el; a szívem, mi hozzád kötött....
És most itt keringek a sáros, eső áztatta utcákon, Téged keresve. A szívem megvan, az érzés is, de hol vagy Te?! Hol vagy? Merre keresselek?
- Gyere vissza! – kiáltom az út közepén, de csak a vihar válaszol, mennydörgésével térdre kényszerítve…
Villámok Hercege, Mennydörgés Istene, Éj Anyám, Vihar Apám, Eső Húgom, Szél Bátyám! Karom kitárva, mocsokban térdelve, lám, hozzátok fohászkodom! Ne hagyjatok el most! Fogadjatok újra magatok közé! Ne hagyjátok veszni eltévelyedett lányotokat!
Szelídül a vihar, az eső tisztára mossa testem-lelkem. Hajam csapzott, arcomról a festéket már rég letörölték. Ruhám épp csak takarja testemet. Langyos szél kél hűvös eső után, felszárítja könnyeim. A bársonykék ég körülölel, betakar puhán. Újra van otthonom…
A hajnali fény első sugara szemembe vág, felszakítja a hályogot. Itt állsz velem szemben.
- Hol voltál eddig? Oly régóta kereslek! – suttogom rekedten.
- Mindig veled voltam! Ahol a szíved, ott az otthonod, s ott vagyok én is… - nyújtod kezed, s én soha többé nem akarom elengedni… Míg Világ a Világ… Mert mi összetartozunk… Igaz? Jobbik Felem… Démoni angyalom…
