Lábnyomok a homokban...
Tétován lépdelek előre, meztelen lábfejemen néha finoman átsimít egy hűs hullám. Hallgatom a tenger gyengéd moraját. Leülök a vizes homokba, s hagyom, hogy ölébe vegyen a mindenség. Alkonyodik. A látóhatár szélénél narancsvörösen bukik alá a Nap, s a sziklák így egyre feketébbek. Jön a dagály. A hullámok finoman körbenyaldosnak. Én végigsimítok tarajukon, s ők macskamód dorombolnak. Szemem lehunyva élvezem a hűs érintést, könnyeim hangtalan olvadnak egybe a sós hullámokkal. Eszembe jut, hányszor sétáltunk itt a parton, bolondozva, bohóckodva, tiszta, őszinte barátsággal. Hová lett hát ez az érzés? Hová tűnt a szemed csillogása? Hová lettek a mosolyok, a nevetések? Kit érint kezed? Kit ölel karod? Kinek suttogsz most meséket?
Lábnyomok a homokban… Hiányzol… Minek is tagadnám…
Ha lehunyom a szemem, most is érzem, ahogy kezeddel nevetve kisimítod arcomból szélkócolta fürtjeimet; érzem, ahogy gyengéd csókot lehelsz kipirult arcomra; látom, ahogyan nevetve a vízbe gázolsz, nem törődve, hogy csurom vizes leszel; s hallom, ahogyan később a verandán ülve, engem átölelve halkan mesélsz a tengerről, s az útról, melyen jársz…
Amikor a múlt éjjel beállítottál hozzám, boldog voltam. Aztán amikor elmesélted, mi történt, mintha kést forgattál volna a szívemben. Sörszagod volt, és nagyon részeg voltál. Ágyba fektettelek, s megvártam, míg elalszol. A fotelban ültem egész éjjel, s azon gondolkodtam, mit mondjak neked majd. Reggel, mielőtt felébredtél volna, kijöttem ide a partra. S azóta itt kószálok. Nincs nálam semmi, csak a gondolataim. Nem akarom, hogy keress, hogy rám találj. Nincs mit mondanom…
Lábnyomok a homokban… S egy kiáltást hoz a szél…
Futni kezdek. Messzire, csak el innen! Nem akarom, hogy utolérj!
Felbukom, csurom vizes leszek. Mégis rohanok tovább. Újabb kiáltás, közelebbről. Minden erőmmel azon vagyok, hogy magam mögött hagyjalak. Mikor elkapod a karom és visszarántasz, egyensúlyunkat vesztve a vízbe zuhanunk. Vergődöm, kapálódzom, megpróbállak ellökni. Nem engedsz, szorosan tartasz, állod az ütéseim. Gyűlöllek!
Lábnyomok a homokban…
Térdelünk a vízben, egymással szemben. Keskeny vércsík az arcodon, ahol a körmöm felsebezte a bőröd. Szorosan ölelsz magadhoz, nem engedsz el, hiába kérem. Fülemhez hajolsz, halkan beszélni kezdesz. Nem hallom! Nem akarom hallani, amit mondasz! Megrázom a fejem. Kérdezel – nem válaszolok. Nincs mit mondanom…
Lábnyomok a homokban…
Testem ostromolják a hullámok, ahogy fölém hajolsz. Nincs erőm ellökni már. Nem is akarlak ellökni már. Tágranyílt szemmel nézlek, mint aki először lát. Karom ölelésre nyílik, ajkam csókra. Összefonódunk. A tenger tisztára mossa testünk, lelkünk, szívünk…
Csak ülök, s várok. Aztán majd elmegyek. Veled… vagy Nélküled… S amit hátrahagyok, csupán ennyi…
Lábnyomok a homokban…
-Alexa-
