Térdem felhúzva ülök az ágyon. Velem szembe térdel. Nézem mosolyát, gyengéd tekintetét.
Karjaiba bújom, élvezem ölelését, forró bőrét, ahogy arcom a nyakához simítom.
Ajkamra hajol. Csókja gyengéd és szerető, elveszem benne. Pilláimon könnycseppek hintáznak.
Leteszi zakóját, én pedig nyakkendőjét bontom. Játszunk, incselkedünk egymással, sietség nélkül. Ez a játék más. Ennek tétje van. Az első éjszakánk.
Mikor fedetlen vállamhoz ér, beleremegek. Villamos áram fut végig testemen, ujjaim jéghidegre hűlnek. Alig merem megérinteni mellkasát, mikor magához von, és újra megcsókol.
Egymással szemben térdelünk, ruháink nagy része a fotelben. Szégyenlősen próbálom magamon tartani a hosszú pulóvert, de ő pillanatok alatt lesimítja rólam.
Szemében látom tükröződni magam, most először látva magam az ő szemével, s elámulok attól, hogy szépnek lát. Végigsimít nyakamon, vállamon, karomon, majd két kezébe fogja arcom, s gyengéd csókot lehel ajkamra…
Felébredek. Kínzó magány. Magamhoz ölelem a takarót, megpróbálva visszatérni, de hiába. Már nem lehet. Pedig messze még a reggel. Forró könnypatak indul meg arcomon, dühömben a párnába fúrom fejem. Szám kiszáradt, szívem fájón dobban.
Életekkel ezelőtt eltemetett érzések bukkannak felszínre, bilincsbe verve gondolataim, ezer korbáccsal hasítva testem, hogy ívbe feszüljön, majd fájón elernyedjen…
Szükség. Kemény és kegyetlen.
Az embernek sok mindenre lehet szüksége. Ételre. Egy korty vízre. Szabadságra. Pihenésre. És igen… Néha szükség van egy pillantásra, egy mosolyra, egy érintésre, egy csókra, egy ölelésre. Valakire, aki elfogad, így és ilyennek. Valakire, aki szeret, így és ilyennek.
Hányszor kívántam én is, hogy végre megkapjam azt, amire szükségem volt! Hányszor vonyítottam végig farkas módjára az éjszakát, hogy végre jöjjön valaki, aki elfogad és szeret, így és ilyennek! Hányszor éreztem szükségét annak, hogy szeressek!
Hányszor… hányszor…
Számolatlanul peregnek zárt szemhéjam mögött a képek. A pillanatok, melyek lelkembe égtek. A cinkos összenézések, a titkokat rejtő mosolyok, a futó érintések, a szótlan, de mégis oly sokat mondó ölelések…
A pillanatok, melyek örömet, de egyben bánatot is okoznak.
A pillanatok, melyek összekapcsolnak, talán egy életre.
A pillanatok, melyek annyi kérdést vetnek fel bennem…
S most itt ülök az ágyon, bámulok a hajnali beszűrődő fényben táncoló, csillogó porszemekre, s válaszra várok.
Hogy mivégre ez a sok pillanat, ez a sok fájdalom?
Mivégre az álom?
Mivégre ez az egész, ha csak szenvedünk tőle?
Mondd, Kékszemű Boszorkány, hol keressek választ?
-Alexa-
