Néha olyan nagyon egyedül érzem magam. Olyan jól esne ilyenkor egy ölelés… vagy csak egy jó szó… De ilyenkor nem jön senki, aki kellene… Tudom, be kell érnem azzal, ami adatik… De néha nem könnyű várni…
Amikor legszívesebben odaállnék elé, hogy őszintén, tisztán elmondjam, mire gondolok, mi hiányzik, és mi lenne jó; amikor el szeretném mondani, el szeretném mesélni, meg szeretném mutatni a „gyermekeim”, melyeket neki köszönhetek… nos, akkor megtorpanok az utolsó pár méteren, mert félek… félek attól, mit reagál… félek attól, hajlandó-e egyáltalán meghallgatni… félek attól, nem értené meg… félek attól, hogy eltaszítana…
Olyan sokszor szerettem volna megmutatni a „gyermekeket” az apjuknak/apjaiknak, de nem mertem… Féltem, nem fogadnák el őket, s onnantól kezdve engem sem… Nem értheti meg mindenki a lelkem… Én pedig nem tárhatom fel minden egyes alkalommal próbaképp a mellkasom, hátha sikerül… Mert a seb minden egyes sikertelen „műtét” után lassabban és fájdalmasabban heged…
Jöhetne már valaki, aki egy érintéssel eltünteti a hegeket, s aki soha többé nem engedi az ilyen műtéteket… Mert rajta kívül már nem lenne szükség más „orvos”-ra… Ő pedig vágás nélkül is látná, amit kell…
Elég volt a sebészekből…
-Alexa-
