Mikor először ötlik fel a gondolat az agyadban, gyorsan félresöpröd. Nem akarsz foglalkozni vele. De ő makacsul megbújik a redők között, befészkeli magát a tudatalattidba, s megkezdi áldatlan tevékenységét…
Ezer és ezer alakban jelenik meg előtted, a legváratlanabb pillanatokban, s hideg hangján füledbe sziszegi: „Látod? Mondtam én!”
Te pedig küzdesz; küzdesz a végsőkig, az utolsó árva lélegzetig, amíg csak szíved bírja. De sosem győzhetsz… Bárhogyan küzdesz, ő kerül ki győztesen… Feladod… Megadod magad… S elindulsz… Hátrahagyva mindent; azt, mi szívednek a legkedvesebb…
Elengedni valakit iszonyúan nehéz… Különösen, ha szereted. Csak nézed könnyes szemét, s az a kétségbeesett, könyörgő tekintet mindörökké elkísér…
Legszívesebben visszatáncolnál, átölelnéd vagy karjába bújnál, s zokogva kérlelnéd, hogy soha ne engedjen el!
De ha egyszer meghallottad a hívó szót, már nem tudsz tenni ellene. Ahányszor meginognál, ahányszor visszafordulnál, mindig beléd mar a bestia…
Zokogva gyűlölöd magad, hogy a te őrültséged miatt a szeretett lénynek kell szenvednie! Hiszen boldog voltál! Otthonod volt! Szerettek, elfogadtak, védtek! Akkor miért?! Miért nem tudod befogni a füled, hogy ne halld az Út hívását?! Miért kell bántanod, akit szeretsz, aki szeret? Miért kell hátrahagynod a helyet, melyet otthonodnak hívtál?!
Nincs válasz… Süket csönd… vagy hangok összevisszasága…
Sosem fogsz egyértelmű, igazi választ kapni… Ennyi az egész, egyetlen szó csupán: CSAK!
Ne vígasztalj, hogy lesz ez még jobb! Ne mondd, hogy így jobb lesz mindkettőnknek! Ne ámíts, ne hazudj többé! Boldog akartam lenni! Hittem, hogy az lehetek! Megküzdöttem érte! Ezek után hogyan nyissam ki a szívemet újra?! Hogyan engedhetnék be bárkit is?! Azért engedjem közel, hogy újra belehaljak, ha valamelyikünket hívja az Út?!
Ne csodálkozz, ha bebetonoztam a szívem! Mint Csipkerózsika kastélyát, száz éves bozót őrzi a tornyot, hol a szívem alussza örök álmát… Sokan véreztek el… És még többen fognak…
Nem akarom, hogy fájjon…
Hadd haljak meg végre teljesen…
-Alexa-
