Sírni kell… Muszály… Az elfojtott fájdalom, keserűség ki kell, hogy törjön… Különben belülről emészt fel…
Sosem szerettem sírni. Nagypapám sem szerette, ha sírtam. És ez a világ sem viseli el a könnyeket. Tilos sírni. A gyengeség jele… Hát az ember megtanulja visszafojtani a könnyeket, szinte gyerekkorától kezdve. És hisszük, hogy így helyes. Pedig dehogy az!
Megbántottak? Megsértettek? Megütöttek? Fájdalmat okozott egy szó, egy tekintet, egy érzés? Nyeld vissza a könnyeid és még a szemed se legyen nedves, nehogy rájöjjenek, min mész keresztül!
Egyre rosszabbul érzed magad? Egyre több helyen fáj, sajog a tested? Görnyedten tartod magad és reggel úgy ébredsz, hogy semmihez semmi kedved? Már nincs, mi mosolyra késztessen, nincs, mi megsimogassa a lelked? Minden szavad morgásnak hat és nincs már szinte egy kedves szavad sem? Dühösen reagálsz és ugrasz minden pillanatban? Úgy érzed, az egész Világ összeesküdött ellened?
Állj meg most egy pillanatra, kérlek! Szakíts egy kis időt ebben a rohanó életben rám, magadra… Gyere, üljünk le kicsit! Add a kezed… Engedd, hogy kinyissam öklödet, hogy tenyerembe simítsam nyirkos tenyered… Nézz rám… Ne, kérlek ne kerüld a pillantásom! Nem akarlak bántani! Gyere…
Karomba vonlak most… Érzem megfeszülő, ugrásra kész izmaid… Félsz, remegsz, támadásra vársz… Vársz… De semmi sem történik… Nem bántalak…
Nem mozdulok, csak két karom ölel… Nem szólok, s nem szólsz… Szívdobbanásaim hallgatod, a zubogó vért ereimben… S lelkem halk dallamát… Puha, nyugodt ölmeleg vesz körül, gyermekmód kucorodnál, bújnál el, mint régen… Lassan mozdul kezed… Tétován megáll, majd átölel… Úgy kapaszkodsz belém, mint fuldokló a mentőövbe, kétségbeesetten, fejét mindegyre a víz felett próbálva tartani… Pedig néha el kell merülni…
Hagyd, hadd sodorjon az ár! Engedd, hogy a mélybe rántson, hogy aztán önmaga dobjon vissza tisztán, átmosva szíved, lelked… Engedj utat a könnyeknek most…
Tested görcsösen rázza a zokogás, tengert sírsz körénk… Átadod magad a fájdalomnak, melyet eddig visszafojtottál, s hagytad, hogy mérgezze életed… Hagyod, hadd fájjon végre igazán…
Feltekintesz… Szép szemed vörösre marta a só, de tekinteted már újra fénylik… Halványan elmosolyodsz, s én, mint Örök Anya, tisztán, őszintén visszamosolygok rád… Átölellek, gyengéden homlokon csókollak, majd utadra engedlek… Ne felejtsd, ide mindig visszatérhetsz! Karjaim közt mindig van helyed… Két szemem vigyázza lépteid… Szívem őrzi szíved lángját…
Enyém ez a világ, az én Gyermekem… Minden parányi része tőlem létezik… Mosolyom a napfény, melytől virágzik a nyár… Könnyeim az esőcseppek, melyek táplálják a földet… Örökül kaptam, vigyázok rá… Ahogyan rád is… Ne feledd! Ide mindig visszatérhetsz… Ha úgy érzed, sírni kell…
-Alexa-
