Nem tudok mit mondani… Nincs szavam… Könnyeim hangtalan peregnek alá, mint fénylő gyöngyszemek… Karom láthatatlan ölel, homlokodon csókom pihen…
Hittem, mint rég nem! Boldog voltam, mint rég nem! Bízva bíztam, hogy a Csavargó Otthonra talált végre! S most…
Itt állok, fel sem fogva még a gonosz varázst… Hát nem óvott meg szeretetem, utánad küldött angyalom? Azt hittem, minden rendben! Azt hittem, már a régi fájdalom vissza nem tér soha! Azt hittem, végre annyi év vándorlás után otthon-, s ölmeleg vár, hogy asszonyillatú párnán hajtod le fejed! Azt hittem… Azt… Hittem…
Mondd, magas ég, mivégre hát?! Mivégre az öröm, a boldogság, ha egy pillanat alatt elveszed újra?! Hát nem szenvedett eleget? Nem töltött éveket az Úton? Mondd, hányszor kiáltott hozzád, hányszor kelt birokra viharoddal, hányszor mutatta meg neked, hogy igenis méltó a szeretetedre?! Mit kell még tennie? Mit kell még bizonyítania? Mit még…? Mit még…
-Alexa-
