Néha úgy érzem, az őrület vesz rajtam erőt. Csak bámulom arcodat, a szomorúság és a keserűség ráncait szád sarkában. Ha tudnálak, átölelnélek. Gyermekmód elringatnálak, eltörölném homlokodról a hétköznapok bevésődött gond-barázdáit, új csillogást lopnék szép szemeidbe. De messze vagy, Kedvesem, túl messze még…
Nézem a képeket, olvasom a lányok izgatott, örömtől repeső, csupaszív híreit, s velük örülök én is. De valahol mélyen, a felszín alatt fájó lelkem felzokog, hogy nem tudja enyhíteni önmagad előtt is tagadott hiányod. Messze vagy, Kedvesem, túl messze még…
Csillagfényes éjszakát napsütötte hajnal vált fel, alélt pilláimon álompor rezdül. Magamhoz húzom a csalóka, tünékeny pillanatot, melyben melletted vagyok. Hallom a hangod; búcsúzol. Maradnék még, de kelt a vékony fénycsík a redőnyön át. Kezem még utoljára kezedhez ér, majd kipattan szemem, s futni kell. Messze vagy megint, Kedvesem, oly messze még…
Egész nap érezlek; bőröm alatt ezer kis villám cikázik, megbizsergetve minden porcikám. Lelkem finoman lelkedhez kapcsolódott egy furcsa éjszakán, s megfeszült a láthatatlan, életeken átívelő, ezüstös pókfonál. Nincs, mi elszakítsa már. Már nem oly nagy a távolság… S az álom, a képzelet a leggyorsabb közlekedési eszközök, tudod…
S egy napon… Igen, egy napon majd kezem nyújtom feléd, s már nem lesz távolság, mi elszakítson… Mert a hajnal és az ébredés is karjaidban ér…
-Alexa-
