Érzem, látom, hogy valami nyomaszt. Benne van minden mozdulatodban, minden pillantásban. Szép szemed gond felhőzi, s én annyira szeretnék segíteni! Odalépnék hozzád, végigsimítanék nyakszirteden, s halkan kérdezném: ’Mi a baj?’
Letérdelnék eléd, gyermekmód karomba vonnálak, s miközben hallgatlak, finoman cirógatnám gondterhelt homlokod, míg az apró ráncok múlttá szelídülnek.
Halkan mondom ki neved, nehogy elriasszam a tűnékeny pillanatot, míg szíved nyitott és őszinte. Két karom ölel óvón, hogy tudd, hogy érezd; bármi történjék is, nem hagylak el. Figyeltél rám, aggódtál értem; helyet kaptál a szívemben. Szeretnék én is tenni érted. Remélem tudod – vagy ha mást nem, érzed, sejted - : az a pont vagyok, ahol a hullámok szilaj vadsága csendes csobogássá szelídül. Én vagyok… a Nyugvópont…
Ne feledd: van hová futnod már…
- Alexa -
