Nem tudom, hol rontottuk el… Elrontottuk-e egyáltalán…
Nagyon szerettelek. Talán jobban is, mint kellett volna. De ez van. A múlton nem változtathatok. És valójában nem is akarok. Hiszen ha másképp történtek volna a dolgok, talán más lennék én is; talán szürkébb lenne az életem – nem írnék ennyit és ilyeneket.
Néha persze felmerül bennem a „Mi lett volna, ha…?”, de gyorsan elhessentem. Nincs értelme a múlton rágódni, mert a jelen sokkal érdekesebb, nem? Színek, fények, hangulatok, érzések, barátok; megannyi édes-bús pillanat…
Nem igazán tartozol a jelenemhez; a múltam egy darabja vagy. De a bokámra kötözött sziklaként újra és újra a mélybe rántasz; nem tudok felejteni, nem tudok túllépni rajtad. Fuldoklom.
Mondd, miért nem engedsz el? Miért töltöd ki időről-időre a gondolataim? Miért jársz-kelsz teljes természetességgel az álmaimban? Miért nem hagyod, hogy boldog legyek?
Kezem nyújtom most, s arra kérlek, fogadd el a barátságomat. Ugyanolyan sosem lesz már, mint volt; más vagy te is, mint akit megszerettem. Sokat változtunk mindketten. De az esély adott; esély egy jobb viszonyra. Nézd, nincs nálam semmi; nem foglak bántani. Csak beszélgetni szeretnék; akárcsak régen. Nincs ebben semmi rossz. A régi vágy pislákoló parázzsá szelídült; ki is hunyt talán. Hát miért félünk attól, hogy megégetjük egymást…?
Van mit megbeszélnünk; még akkor is, ha fáj. Hajlandó vagyok feltépni a régi sebeket, hogy majd ezután szebben gyógyuljanak. Add meg, kérlek, az esélyt a változásnak… Hogy a múlt, múlt lehessen igazán…
Régóta várok már… Eljött az idő, hogy a kő végérvényesen alámerüljön… Nélkülem…
Félek, a te köved én vagyok…
- Alexa -
