Itt ülök most, egyedül egy szirtfokon. Lábamat lógázom a mélység fölött. A hullámok moraja összevegyül a széllel. Arcomba vágja minden dühét; hosszú hajam táncra kél.

Hideg van; a napfény sem tud birokra kelni vele. Ruhám tépi, szaggatja a szél; megpróbál elijeszteni.

De én csak ülök. Tekintetem messze a távolba réved. Régi asszonyok, lányok várták egykor itt kedvesük visszatértét. Látod, én is kiültem ide.

Lehunyom szemem, s gondolatban felidézem arcodat. Emlékszem a mosolyodra, összevillanó tekintetünkre. Előttem van az örömöd, szívbemarkoló bánatod.

Érinteni vágyom kezed, gond-redőzte homlokod, dacos szád. Kérdezni szeretnék, könnyíteni lelked terhein.

 

Itt ülök csillámló sziklafalon. Egyedül. Nélküled. A mosolyod, a hangod nélkül.

Ülök és nézem a messzi távolt. Talán egy napon felbukkan egy hajó; tiszta, fehér vitorlákkal, s elhoz hozzám. S akkor majd úgy futok a kikötőbe a hangával közrefogott ösvényen, mint régi lányok, asszonyok annakidején. S mikor kipirultan, még kapkodva a levegőt a rohanás után, eléd lépek, felragyog olyannyira szeretett mosolyod, s megfogod két kezem. Percekig állunk majd némán, csillogó, beszédes szemekkel. S majd teljes természetességgel indulunk el egymásba karolva, mint régi párok. Felsétálunk a szirtfokhoz, melynél annyit vártam rád, s akkor… igen… majd akkor…

Majd akkor elmeséled, merre jártál… Elmondod… mit eddig nem mertél soha…

S majd akkor én is elmondom, mennyit sírtam… mennyit írtam… mennyit vártam rád…

Majd akkor… majd akkor leszünk igazán boldogok…

Titkok és hazugságok nélkül…

 

Most itt ülök egy szirtfokon... Várva... Várva Rád...

 

- Alexa -