Az angyal leereszkedett a kis terasz korlátjára.
- Hűvös lett az este, nem? – kérdezte a lány, álláig húzott térdekkel. Az angyal bólintott.
- Sajnálom, amiket ma mondtam. – hajtotta le a fejét a lány szégyenkezve. – Tudom, hogy vigyáz rám, hogy figyel rám, hogy segíti lépteim, s terelget Utamon. Téged is Általa kaptalak. Ezernyi dolog van, amiért köszönetet mondjak, ma mégis pöröltem, kiabáltam vele, ezerszer is elátkoztam kínomban. A fájdalom nagy úr…
Az angyal ellépett a korláttól. Átölelte a lányt, felemás szárnyaival betakarta. A lány megfogta az angyal kezét, s hagyta, hogy kettejük hajkoronája egyetlen vörösaranybarna tengerré olvadjon össze.
- A Jóisten nem gonosz, ezt te is jól tudod! – suttogta az angyal. – Csak nem mindig úgy mutat utat, ahogyan az nekünk kényelmes lenne, Sokszor fájnia kell, hogy felismerjük: elrontottuk valahol. Nem büntet; tanít. Örülök, hogy ezt nem felejted el!
A lány nagyot sóhajtott, két szeméből bő patakokban ömlött a könny, ezüst csíkokban tükrözve vissza a Hold fátyolos fényét. Sírt és mosolygott.
Hálát adott a Könyörületért, az Irgalmasságért, a Kegyért, az Életért, a Lehetőségekért, az Adottságokért… s igen, az Angyalért is…
Hálát adott a Fájdalomért, a Felismerésért, a Pofonokért, a Kínokért, az Átvirrasztott Éjszakákért, a Könnyekért… s a Mosolyokért…
S hálát adott legfőképpen egy dologért: a Létezésért…
A lány és az angyal együtt merültek álomba aznap éjjel. Álmukat óvón vigyázta a magas Ég… S a Jóisten megbocsátó mosolyát tükrözte még a pajkos fuvallat is, mely belopózott a fürdőszoba ablakán át, s megcsiklandozta az alvó lány orrát…
- Alexa -
