Éjfekete s ezüstszín tollak hullnak alá a magasból a hideg téli éjszakában. Zuhan az angyal. Hidegre fagyott tejfehér teste összetörve érkezik karomba. Átölelem, de forró könnyeim sem tudják életre olvasztani. Átkom farkasüvöltésnek hangzik a havas tájon. Keserűségem mélyfekete kátrányként ömlik a fehér földre, elpusztítva mindent, mi az útjába kerül.
Éjszín denevérszárny bontakozik ki a homályból, s elindul az angyal felé. Elé állok, elvágva útját.
- Takarodj! – sziszegem. - Hát nem okoztál még elég fájdalmat neki?!
A démon megáll, égő szemei engem pásztáznak. Keményen állom tekintetét, lelkemben fortyog a düh és a gyűlölet.
- Sajnálom – mondja végül, hangja fájdalomtól rekedt. – Hidd el, én soha…
- Hazudsz! – üvöltök rá, s tenyerem kegyetlenül csattan arcán, vörös nyomot hagyva rajta. De nem elégszem meg ennyivel. Nekiesek, ököllel ütöm a mellkasát, miközben hangosan zokogva üvöltöm világgá szívem, lelkem fájdalmát, őrült dühöm és keserűségem. A démon nem szól, nem állít meg, szótlanul tűr, miközben lehunyt szemhéja alól vérszín könnycseppek peregnek alá. Körmöm felhasítja vékony bőrét, mélyvörös patakokat fakasztva testéből. Démon áll most démonnal szemben. Két fekete szárny robban elő a hátamból, körmeim tőrhegyesek, két szemfogam, mint acsargó kutyáé, úgy villan elő. Nekitámadok; még csak nem is védekezik. Csukott szemmel tűri rohamom.
- Bocsáss meg, ha tudsz… - ennyit suttog csak, s én egy újabb ütéssel a földre küldöm. Majd összegörnyedek fölötte, s hangosan felzokogok.
- Miért?! – üvöltök fel az égre, önmagamba marva, hogy kicsorduljon vérem, s elmossa fájdalmaim.
- Mert szeret – hallatszik egy halvány suttogás. Megfordulok. Felemás szárnyú angyalom halvány mosollyal az ajkán fekszik a földön a könyökére támaszkodva. A denevérszárnyú démon hozzá kúszik, s magzatpózba gömbölyödve összetört testéhez bújik. Az angyal pedig magához öleli, halkan duruzsolva ringatja, gyógyítva magát és démon kedvesét.
Térdelek a földön, nem tudva megbocsátani az okozott fájdalomért, angyalom majdnem-haláláért, eltaszított szeretetemért. Mikor vállamhoz érsz, elütöm kezed. Felállok, s elindulok az erdő felé. Egy pillanatra megállok, s vissza sem fordulva annyit suttogok csak:
- Sosem kértem, hogy ígérj… De ennél többre tartottalak… Ennél jobban szerettelek…
Vérnyomok a havon… Ennyi maradt csak utánunk… S a fájdalom… Rajtad múlik, a sebek begyógyulnak-e valaha…
- Alexa -
