Állok a hatalmas, kétszárnyú ablakban. A vízre ezüsthidat fest a ragyogó Hold. Könnyű szél kócol hajamba, s megborzongat vékony ruhám alatt. Érzem, ahogy mellém lépsz; magas alakod gyermekké varázsol. Épp tán csak a válladig érek. Tenyered lapockámra simul, s oly szívesen átölelnélek! Karodba bújnék, arcom mellkasodba fúrnám, és hangosan zokognék, átkozva a percet is, mikor megismertem őt!
De nem ölellek át. Nem bújok. Nem sírok. Nem átkozódom. Lehunyt szemmel élvezem a szelet, a tenger friss, sós illatát, a színezüst Holdat. Állok az ablakban, és boldog vagyok, hogy itt magasodsz mellettem, meleg tenyereddel a hátamon, belém áramoltatva szereteted, gondoskodásod, támogatásod. Csak hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Hogy mindig mellettem állsz, hogy kezed nyújtod, ha szükségem van rád.
Felnézek rád, s te is felém fordulsz. A homályban nem látom arcodat, de érzem mosolyod és szereteted, akárcsak aznap, mikor először találkoztunk. S most is elönt a megilletődöttség és a mélységes hála, hogy vagy nekem. Őrangyalom! Mit cserébe adhatok, csak szavak és érzések. Mondd, elfogadod őket selyempapír és masni nélkül, egyszerűen és pőrén is? Szívem minden szeretetével is ládd, csak ennyit adhatok…
Gyengéden letörlöd előbukkanó könnyeim, én pedig tenyeredbe simítom arcomat. Köszönlek… Mert Veled lett teljes az életem…
- Alexa -
