Az a hang… Ahogy az üveg reped, vagy ahogyan a jég… A sötétben csendülve robban ezer apró szilánk, és csak fájdalom marad utána. A feketét foltos vörösre szennyezi a vér, mely az ezernyi sebből fakad. A szív mégis dobban. Kicsit megremegett, úgy tűnt, feladja, de nem! Vér pulzál elő minden egyes dobbanással, de él…

Még él! Nem adja fel! Akkor sem, mikor a két kemény vasmarok közrefogja, s szorítani kezdi… Madárként vergődve próbál szabadulni… Egyre kevesebb a remény… Egyre kevesebb az erő…

Majd egy villanás! Lángra kapott! Vörös tűz emészti el a vasmarkokat, majd lassan ő is hamuvá porlik…

Szegény, szegény kicsi szív… Ahogy a két kéz a hamut összetett két tenyerébe fogja, hirtelen… A szél lebbentette tán meg? Nem… Nem! A hamu megdobban… S kékezüst lánggal, főnixként éled újjá a szív, minden dobbanással egyre erősebb…

Riadt madár még, mikor az arc hozzáér, s még odavág, megsebzi azt. Majd tétován próbálkozik még… hátha… hátha az a valaki meggondolja magát… hátha elmegy, feladja, akárcsak a többiek… hátha… hátha…

De nem. Nem törődve a perzselő tűzzel, a támadásokkal, egy óvatos, gyengéd csók érkezik… Telve érzésekkel… érzésekkel, melyek ellentmondásosak… érzések, melyek kiegészítik egymást… érzések, melyekre nincsenek szavak…

S a szív… a szív, mely annyit szenvedett… s az ezer seb… lassan beheged… Most még páncél van tapaszként… De eljön az a nap, mikor minden sebet szó és csók fed majd… Pillanatok, melyekért érdemes volt élni… S melyek az időváltozáskor fájnak, mint a törött csont, még sincs szükség főnixtüzes újjászületésre, mert van, aki a fájdalomra enyhet adjon…

Talán nem is olyan hosszú az út addig, mint hiszed…

-Alexa-