Csak fekszem itt a földre terített fehér báránybőrön. Nem messze tőlem ég a tűz, idáig érzem melegét. Körülöttem lányok, asszonyok, azok, kiket szeretek, kik szeretnek. Velem tartottak utolsó utamon. Nem hagytak magamra. Szendergő emberek közt élénk szellemek vigyáznak rám. Felismerem őseim, dédanyáim, nagyanyáim, anyám, barátnőim. Hát eljöttek ők is!

Lehunyom szemem, s két könnycsepp gördül alá szelíden.

- Mama!

Feltekintek. 20 éves dédunokám hajol fölém, aranybarna haja piros szalaggal összefonva. Kérges kezemmel félresimítok egy rakoncátlan tincset, s ő öreg tenyerembe hajtja arcát. Nem szólunk, jó ez így. Érzem félelmét, szomorúságát, de tudom, minden rendben lesz.

Megszorítom kezét, s ő feltekint. Bólint, majd gyengéden felébreszti az alvókat, kik most körém gyűlnek. Szavak nélkül búcsúzom, egy-egy érintéssel, mosollyal, pillantással. Hallom, hogy a lelkek, kikhez hamarosan én is csatlakozom, halkan énekelnek, s ez megnyugtat. S ahogy a Halál Angyala belép a sátorba, minden félelmem elenyészik. Még van időm… még egy kevés…

Dédunokám fogja kezem, végigsimít ősz hajamon, kék szeme az enyémet tükrözi vissza, mosolya is enyém. Még egy utolsó pillantás, egy szorítás, majd megbékélt sóhajom szívéig száll…

Hát vége van… Befejeztem földi pályafutásomat… No nem végleg, csak egy időre… Tanultam-tanítottam, szerettem-szerettek, részt vettem születéseknél, s kísértem utolsó utakra… Most rajtam volt a sor… De nem bánom… Szép és teljes életet éltem…

Őseim, barátaim örömmel üdvözölnek, újra gyermek vagyok anyám karjában… Még hallom a felhangzó sírást, mikor elindulunk az ég felé, de nem bánkódom… Úgy megyek el, hogy tudom, átadtam mindent, mit át kellett, s tudom, találkozunk még… Hamarosan…

-Alexa-