A halvány árnyalak meghúzódott a sarokban. Némán nézte a férfit, aki arcát a kezébe temetve ült a kanapén. Könnyei megállíthatatlanul peregtek alá. Előtte a dohányzóasztalon fényképek hevertek. Mellettük egy üveg scotch, s egy fegyver, melynek hideg fémén felszikrázott a fény. A szobában körben gyertyák égtek, halódó virágok ontották halványodó illatukat, s még az ablakot verő eső is az elvesztett kedvest siratta. A nőt, ki itt hagyta őt, kilépve az életéből, mindörökre. S ami maradt után, mindössze egy doboz fénykép, kedvenc könyvei és gyertyái, s egy marék hamu. És itt maradt a nevetése, beleivódva a szoba csendjébe; haja illata a párnán; keze nyoma a bútorokon; bőre illata a bőrén; érintése az arcán; csókja az ajkán; tekintete a tükörben s az ablaküvegen.
Két hét telt el, hogy a hőn szeretett kedves elment, hogy egy sóhajtással itt hagyta e világot. A férfi azóta ki sem mozdult a lakásból. Siratta az asszonyt, ki értelmet adott a létnek, akitől féltek az árnyak, mert maga volt a fény. S ez a nő nincs többé. Nincsenek meghitt ölelésbe forduló párnacsaták; nincs nevetés a konyhában az elrontott vagy odaégett étel fölött; nincs, ki pokrócba tekeredve kucorogjon a fotelben könyvvel a kezében; nincs, ki miatt éljen…
Az árny egyet előre lépett, ahogy a férfi kezébe vette a fegyvert. Kiáltani szeretett volna, hogy ne tegye, hogy éljen! De nem volt hangja. Teste áttetsző volt, láthatatlan, anyagtalan. Árnykönnyeket sírva fohászkodott egy csodáért, a férfiért, akit szeretett.
Hirtelen kopogtattak a bejárati ajtón. A férfi felnézett. Véreres szemei egy pillanatra megpihentek az előszobán, majd figyelme újra a fegyver felé fordult.
Újabb kopogás. Majd dörömbölés.
- Ne csináld! Kérlek nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy!
A férfi felállt, imbolyogva megindult az ajtó felé, majd egy mozdulattal kitárta.
- Mit akarsz? - förmedt rá a küszöbön toporgó zilált fiatal lányra.
- Aggódtam érted! – nézett rá az kétségbeesetten.
- Ugyan minek? Hagyj magamra! Nincs szükségem senkire! Főleg nem rád! – mordult a férfi, s már csukta volna be az ajtót, de a lány megvetette a lábát.
- Ne csináld ezt, kérlek! – könyörgött.
- Azt csinálok, amit akarok! Ne mondd meg nekem, mit tegyek! – támadt rá a férfi. – Ki vagy te? Hogy jössz ahhoz, hogy beleszólj az életembe?!
Az árny döbbenten nézte a magából kivetkőzött férfit, s az ajtóban álló, száját makacsul összeszorító lányt, kinek szeméből hangtalan peregtek alá a könnyek. Hirtelen megértette. Ez a fiatal nő szereti őt; szereti ezt a férfit, aki magából kikelve üvölt vele. Tűr. Tűr, mert segíteni akar. Meg akarta ölelni ezt a lányt, aki egy cseppet sem hasonlított rá, a halott kedvesre, de mégis több közös volt bennük, mint hitte volna; mindketten szerették ezt a férfit. A férfit, aki most elhallgatott, s könnyekben tört ki. S a lány kinyújtotta a kezét, ujjaival érintve a férfi arcát, aki megfogta a remegő kezet, tenyerébe hajtotta arcát, majd térdre esett az előszobában. Az ajtó becsukódott, sötétségbe burkolva a zokogó férfit, s a hozzá térdelő, némán síró lányt, aki magához húzta, s a férfi úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe.
Az árny pedig hozzájuk lépett, átsuhant a lányon, utoljára megölelve a férfit, ki a világot jelentette neki, gyengéd csókot lehelt ajkára, majd beleolvadt a sötétségbe. Tudta, nincs mitől félnie tovább. A férfi élni fog. Csendesen köszönetet mondott ennek a fiatal nőnek, aki most ott térdelt a sötét előszobában, s semmi mást nem tett, csak szeretett. S ő tudta a legjobban, hogy ennél többet soha senki nem adhat; nincs ennél szebb ajándék: szeretni és szeretve lenni.
Egy pillantás, majd egy utolsó mosollyal és sóhajjal semmivé foszlott…
-Alexa-
