Ég a szemem és a szám kiszárad. Színejátszó szép szemedbe nézek, s forró ajkaidra vágyom. Arcod simítanám, tested ölelném. Feszülő izmaid cirógatnám könnyű ujjakkal, s sóhajtva fogadnám öled ölembe…
Messze vagy, Kedves, túl messze most… Álmaim, vágyaim már nappal is kísértenek, s fájó szememre nem ad enyhet a hűvös víz sem. Hiányzol… Nincs mit tagadni…
Óvó karjaidba vágyom, elvackolni magam apró gyermekként; hátrahajtott fejjel bámulni finom arcéledet, s hallgatni bársonymély hangodat…
Mosolyod mosolyra késztet, s szívemet átjárja valami furcsa, repdesős izgalom és boldogság… Ha nevetsz, nevetnem kell, s ha könny szökik szemedbe, lelkem is belefacsarodik.
Kinek hazudok most, mondd? Kinek?! Neked vagy önmagamnak? Vagy talán hazudunk mindketten, de nem egymásnak, hanem ennek a sarkaiból kifordult Világnak?!
Üss meg és hadd ébredjek fel végre ebből a Csipkerózsika-kábulatból! Pofozz életre, eszméletre! Üss, hogy fájjon, hogy érezzem; a magam emelte falak lerombolhatók! Üss hát!
Arcomhoz érsz… Tenyeredbe temetem lázas homlokom, lehunyom fáradt, véreres szemeim. Átölelsz… Elringatsz… Halkan duruzsolsz fülembe, míg könnyeim hangtalan peregnek alá…
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha gyűlölnél…
-Alexa-
