A felemás szárnyú angyal a korláton gubbasztott. Aggódva figyelte a lány minden mozdulatát.

- Ne csináld! – szólt rá a lány, felé sem pillantva. – Lassan kiégeted a blúzt a hátamon.

- Aggódom érted! – egyenesedett fel az angyal. – Olyan nagy baj ez?

- Nincs miért aggódnod. – nézte a lány merően a monitort. Az angyal lelépett a korlátról, odasétált az asztalhoz, s felkuporodott rá. A lány nem sokáig bírta szó nélkül.

- Miért csinálod?! – fakadt ki. – Miért kell mindig emlékeztetned rá, hogy mennyire tud hiányozni?!

Az angyal hallgatott. Hallgatott és nézett. Két szép szemében lágy, gyengéd szeretet bujkált. A lány elszégyellte magát.

- Ne haragudj, kérlek – motyogta lehajtott fejjel. Az angyal megsimogatta a kezét.

- Nem haragszom. Csak tudom, hogy mindig a nehezebb utat választod. Hogy könnyen szeretsz és nehezen felejtesz. Hogy neked mindenki a gyermeked, akire vigyázni kell, akiről muszáj gondoskodni. És hogy előbb törődsz más gondjával, mint a magadéval.

- Igaz – nézett fel a lány kis mosollyal a szája sarkában. – De ugye azért ez nem baj?

- Nem, persze, hogy nem baj. Csak ne felejtsd el, hogy nem szenvedni jöttél.

- Tudom. Szeretni, tanulni, tanítani jöttem. – mosolyodott el a lány.

- No látod! Akkor most szedd össze magad, kislány, küldj egy kis szeretetenergiát, csak hogy tudja, gondolsz rá, aztán back to work! – kacsintott az angyal, s a lány felnevetett. Majd lehunyta szemét, felidézte a szívének kedves férfit, s gyengéden átölelte…

 

A férfi az asztalnál ült, s nagyon dolgozott. Vagyis próbált. Kezdett elege lenni az egészből, és még a feje is megfájdult. Kicsit elrévedt, s azonnal eszébe jutott a lány. A lány, és az ő mindig ölelésre, kedvességre kész karjai. Sóhajtott egy nagyot, s egy rövidke sor elindult az éterben. Nem kellett sokáig várnia, azonnal jött vissza a válasz, majd a telefon is felciripelt…

 

Jóleső mosollyal fejezte be a beszélgetést. Melengette a lelkét a gondolat, hogy valaki, akit alig pár hónapja ismer, ennyire törődik vele. Visszaült az asztalhoz, és munkához fogott.

- Jó érzés, ugye? – borzolt bele a hajába az angyal. A férfi idegesen fésülte vissza a kócos szálakat.

- Ne csináld! – szűrte a szája sarkából.

- Jajj, ne legyél már ennyire merev! – ölelte át őt a nő. – Úgyis tudom, hogy élvezed…

A férfi felpattant, s határozott léptekkel kiment a ház elé. Ott rágyújtott, majd szembefordult az angyallal.

- Nézd, az, hogy velem vagy, kísérsz és vigyázol rám, nem jelenti azt, hogy folyamatosan be kell szólnod nekem. Különösen nem munka közben! – fújta ki idegesen a füstöt. Az angyal nekitámaszkodott a falnak, összefonta karjait maga előtt, s rámosolygott a férfira.

- Csak szeretnék tudatosítani benned pár dolgot.

- Igazán? Mégis mit?

- A félelmeid.

A férfi meghökkent.

- Miről beszélsz?

- Félsz, hogy túl jó lesz, igaz? Félsz, hogy túlfontosodsz. Nem akarod bántani, mégis megteszed, ahányszor csak magára hagyod.

- Na de…

- Igen, tudom, te nem ígértél semmit. Te előre szóltál… Mégis félsz. Szeretnél adni, de amikor oda kerülsz, hozzáérni is alig mersz.

- Hagyd abba…

- Játszol vele, cicázol, jól érzed magad, majd mész tovább. Törődsz te egyáltalán azzal, mit érez? Tudod, hogy mit gondol?

- Hiszen ő döntött így! – fakadt ki a férfi, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna. Az angyal tekintete elfelhősödött.

- Ez fájt – mondta halkan, majd kitárta szárnyait, s heves kis szélrohamot kavarva eltűnt a férfi szeme elől.

- Gyere vissza… Sajnálom… – suttogta a férfi, de hiába…

 

- Sejtettem, hogy eljössz – nézett a férfi a nőre, aki leült mellé a párkányra, s a lábát lógázta. Percekig nem szólalt meg, majd hirtelen kifakadt:

- Miért?! Miért ilyen bolondok az emberek?! Miért kell mindig mindent túlbonyolítani?! Miért nem lehet egyszerűen, szimplán, őszintén…

A férfi átölelte, magához húzta, s ujját finoman a szájára tette. A bíbor angyal elhallgatott. Szaggatottan vette a levegőt, szép szemében könnyek gyűltek.

- Olyan szépen indult… - suttogta rekedten.

- Mit vártál? Hogy ebben az életben másképp alakul? Nézd meg az alaphelyzetet. Ugyanaz, mint ami akkor volt.

- Igen, de…

- Sajnos nincs „de”.– simogatta meg a nő haját a férfi. – Ez az élet sem AZ AZ ÉLET.

- De akkor miért?! Miért kellett elkezdődnie, ha egyszer úgy sincs semmi esélye?!

- Tanulniuk kell. Nem rombolni; építkezni. Akkor is, ha néha nagyon fáj.

- Nem akarom, hogy fájjon… - csordult ki a bíbor angyal könnye. Társa finoman lesöpörte a kis szivárványszín csöppeket, majd lágyan megcsókolta a nő száját.

- Segítsünk nekik, hogy a lehető legszebb pillanataik legyenek…