Éjfekete zongora áll a fekete márvánnyal kirakott teremben. Hófehér függönyök lebbennek a kósza széllel, falevelek keringenek, csúszkálnak a fuvallatban. Fényes holdfény vonja sejtelmes homályba a zongoránál ülő görnyedt alakot. Ezernyi láthatatlan lánc köti béklyóba testét. A sarokban meghúzódva sötét ruhás démon áll karba tett kézzel, ébenfekete haja a földet söpri. Porcelánkék szeme a görnyedt alak sötétbe vesző arcát fürkészi már órák óta.
Mikor az alak végre feltekint, fogvatartója is előlép. Hosszú körmű kezét kinyújtva a zongorára mutat.
- Játssz! – parancsolja halkan.
A férfi karjain mázsás kolonc, de ő büszkén felveti fejét, s leüti az első akkordot.
Ezernyi apró hang gurul szét a teremben, mint elszakadt gyöngysor. A démon dermedten áll, szomjasan issza be a gyönyörszép muzsikát. A férfi feltekint a zongora mögött, acélkék, büszke, de ugyanakkor szomorú tekintete rabul ejti démonát, aki megbabonázva elindul felé.
Szívfájdítóan édes szopránhang szólal meg az éjszakában, melyet gyengéden kísér a zongora. Tökéletes harmóniába olvadnak össze; szerenádjuk nyomán tisztul az ég és porlanak a láncok. Már rég nem rab és rabtartó áll egymással szemben; Férfi és Nő ég ősi tűzben, ősi máglyán. Testük, lelkük egybeolvad a rítusban e szent-kárhozott éjszakán.
Övék a Menny és a Pokol… Övék az Élet… Övék a Szerelem…
-Alexa-