Pillanatok

Még itt a szobában tiszta illatod, kezem őrzi meleg tenyered száraz érintését, arcomon pihen csókod gyengédsége.

Hol járhatsz most? Merre visz haza-utad? Még csak alig 15 perce mentél el, de már hiányzol. Nem hittem volna, hogy eljössz. Azt pedig egyáltalán nem, hogy ilyen sokáig maradsz. Most olyan voltál, mint régen, bár szemedben halványabb a tűz, és homlokod gond-ráncok redőzik, de érintésedben, ölelésedben ugyanaz a szeretet van, ami egykoron volt. Pedig azt hittem, örökre elveszítelek. Talán tévedtem…

Legszívesebben ölembe húználak, hogy addig cirógassam halántékod, míg álomba szenderülsz. Varázsport hintenék szemedre, hogy ne zavarjon semmi, s ébren őrködnék feletted reggelig. Mert fontos vagy nekem… Még mindig…

Ezüstszín Hold, világítsd útját! Fényes csillagok, óvjátok lépteit! Bársonyék ég, őrizd álmát az éjjel! Pajkos szél, csempéssz mosolyt arcára! S te, Tiszta Szeretet, súgd fülébe: Mindig van, ki gondol rád!

Tiéd volt a nappal, Enyém ez az Éjjel… De bármikor szívesen megosztom veled…

Aludj… s álmodj hát… állhass tisztán a Kelő Nap elébe…

-Alexa-

Lábnyomok a homokban...

Tétován lépdelek előre, meztelen lábfejemen néha finoman átsimít egy hűs hullám. Hallgatom a tenger gyengéd moraját. Leülök a vizes homokba, s hagyom, hogy ölébe vegyen a mindenség. Alkonyodik. A látóhatár szélénél narancsvörösen bukik alá a Nap, s a sziklák így egyre feketébbek. Jön a dagály. A hullámok finoman körbenyaldosnak. Én végigsimítok tarajukon, s ők macskamód dorombolnak. Szemem lehunyva élvezem a hűs érintést, könnyeim hangtalan olvadnak egybe a sós hullámokkal. Eszembe jut, hányszor sétáltunk itt a parton, bolondozva, bohóckodva, tiszta, őszinte barátsággal. Hová lett hát ez az érzés? Hová tűnt a szemed csillogása? Hová lettek a mosolyok, a nevetések? Kit érint kezed? Kit ölel karod? Kinek suttogsz most meséket?

Lábnyomok a homokban… Hiányzol… Minek is tagadnám…

Ha lehunyom a szemem, most is érzem, ahogy kezeddel nevetve kisimítod arcomból szélkócolta fürtjeimet; érzem, ahogy gyengéd csókot lehelsz kipirult arcomra; látom, ahogyan nevetve a vízbe gázolsz, nem törődve, hogy csurom vizes leszel; s hallom, ahogyan később a verandán ülve, engem átölelve halkan mesélsz a tengerről, s az útról, melyen jársz…

Amikor a múlt éjjel beállítottál hozzám, boldog voltam. Aztán amikor elmesélted, mi történt, mintha kést forgattál volna a szívemben. Sörszagod volt, és nagyon részeg voltál. Ágyba fektettelek, s megvártam, míg elalszol. A fotelban ültem egész éjjel, s azon gondolkodtam, mit mondjak neked majd. Reggel, mielőtt felébredtél volna, kijöttem ide a partra. S azóta itt kószálok. Nincs nálam semmi, csak a gondolataim. Nem akarom, hogy keress, hogy rám találj. Nincs mit mondanom…

Lábnyomok a homokban… S egy kiáltást hoz a szél…

Futni kezdek. Messzire, csak el innen! Nem akarom, hogy utolérj!

Felbukom, csurom vizes leszek. Mégis rohanok tovább. Újabb kiáltás, közelebbről. Minden erőmmel azon vagyok, hogy magam mögött hagyjalak. Mikor elkapod a karom és visszarántasz, egyensúlyunkat vesztve a vízbe zuhanunk. Vergődöm, kapálódzom, megpróbállak ellökni. Nem engedsz, szorosan tartasz, állod az ütéseim. Gyűlöllek!

Lábnyomok a homokban…

Térdelünk a vízben, egymással szemben. Keskeny vércsík az arcodon, ahol a körmöm felsebezte a bőröd. Szorosan ölelsz magadhoz, nem engedsz el, hiába kérem. Fülemhez hajolsz, halkan beszélni kezdesz. Nem hallom! Nem akarom hallani, amit mondasz! Megrázom a fejem. Kérdezel – nem válaszolok. Nincs mit mondanom…

Lábnyomok a homokban…

Testem ostromolják a hullámok, ahogy fölém hajolsz. Nincs erőm ellökni már. Nem is akarlak ellökni már. Tágranyílt szemmel nézlek, mint aki először lát. Karom ölelésre nyílik, ajkam csókra. Összefonódunk. A tenger tisztára mossa testünk, lelkünk, szívünk…

Csak ülök, s várok. Aztán majd elmegyek. Veled… vagy Nélküled… S amit hátrahagyok, csupán ennyi…

Lábnyomok a homokban…

-Alexa-

Kezem nyújtom, s te tapogatózva, félve nyúlsz felé. Nem tudod, mit higgy. Talán megbocsátottam árulásod, közönyöd? Vagy most azért nyújtok kezet, hogy majd utána egyenként roppantsam el csontjaid?

Én pedig csak állok, kinyújtott kézzel, tiszta tekintettel, várva rád. Nincs mit vesztenem. Nekem nincs…

Vannak barátaim, van kivel megbeszélnem gondjaim/örömeim, van pajkos-társam, van ki átölel, van ki vígasztal, van ki szeret, van kit szeressek. Nekem nincs mit vesztenem…

Ujjaink összeérnek végre, s felhangzik az első akkord. Összerezzensz, ujjaid elcsúsznának, de már megfogtam kezed. Előre lépek, s te öntudatlanul leköveted mozdulataim. Ujjainkat egymásba fűzzük, s lassan ráérzel a mozdulat, az összetartozás ízére. Egy idő után már összehangoltan mozdulunk, s egyre jobban élvezed. Homlokod gond-ráncai kisimulnak, szemed visszanyeri régi fényét, újra mosolyogsz. Látom mostani lényeg mögött a hajdani férfit; a férfit, akit szerettem…

Suttogássá halkul a zene, s te átölelsz, tapadóan-egészen. Most már te vezetsz, s én átadom magam neked. Lehunyom szemem, testem követi testedet. Itt már a bizalom az úr. Érzem minden kis rezdülésed, ahogyan te az enyémet. Összhangban dobban a szívünk is… Már nincs mitől félnünk… Hisz nincs mit vesztenünk…

Érted már? Érzed már? Ez a szeretet… Az igazi, őszinte, feltétlen szeretet… A szeretet akarat: adni akarás. Én is adni szeretnék most neked: örömöt, nevetést, önfeledt-boldog pillanatokat, türelmet, odafigyelést, támogatást, segítséget…

Mondd, elfogadod hát a barátságomat?

-Alexa-

Kékszín holdfény, köd szitál, állsz az erkélyen. Tekinteted messze a távolba réved. Megrettensz az érintésre. Éjfekete szárnyú angyal ül a korláton, ruhája sejtelmesen takarja testét, leplét lebbenti a szél. Magához ölel, fejed mellén nyugtatod, beszívod ismerős, édes illatát. Karod dereka köré fonva, míg ő kedveskedve beleborzol hajadba, s szárnyaival óvón átölel. Könnyű ujjait hajadba csúsztatja, kényszerít, hogy hold-szín szemébe nézz. Szája sarkában apró mosoly, haja arcába omlik, majd sátort von körétek. Tenyered szíve fölé simul, s most rajta a sor, hogy megremegjen. Ajka elnyílik, megfogja kezed. Érzed szívét, s minden egyes dobbanással erősebbnek érzed magad. Lehunyod szemed újra, s ő szorosan magához ölel, tenyered még mindig a mellkasán. Energia áramlik tagjaidba, sóhajként szakad ki belőled az elmúlt időszak minden gondja, bánata, s tovaröppen…

Angyalod búcsúzik, közel a reggel. Éjfekete szárnya végigsimít testeden, vágyad felparázslik. Ő pedig csak nevet, hangtalan, pajkosan. Majd eltűnik a hajnali ködben. De nem búsulsz. Tudod, mindig visszatér…

-Alexa-

How I hate walking at nights… Without words, without tears, but with the neverending pain in my heart... I want running to you… into your arm… and crying there, loudly...

How I hate watching you… Every day, in sunshine, in rain, but from far away… I want to greet you… touch your hand… and call your name…

How I hate listening your voice… Talking, laughing, crying, but never calling my name… I want you to pick up the phone and call me… Say you miss me… Say you love me…

How I hate spending nights awake… Without your touch, without your smile, but with the fear that I’ll never be able to see you again… I want to tell how much I love you… I want to tell how much I care… I want to… I want to…

Oh, how I hate being so speechless…

-Alexa-

Fejed ölemben nyugtatod. Gyengéden simogatom homlokod, ujjaim végigsiklanak halántékodon, arcodon, álladon, nyakadon. Cirógatlak, próbálom űzni gondjaid, fáradtságod…

Felsóhajtasz, tenyered térdemre simul, de fel nem ébredsz. Hunyt szemhéjad mögött álomképek cikáznak. Légzésed szaggatottá válik, homlokod gyöngyözni kezd, tested megremeg…

Magamhoz húzlak, fejed mellkasomon. Felemás szárnyaim óvón átölelnek, tenyerem szíved fölé simítom. Kezed kezemhez kap, ujjaid ujjaimba fűzöd. Én pedig fohászkodom; lelked békéjéért, gondolataid tisztaságáért, örömért, jókedvért, pihentető alvásért, szíved harmóniájáért…

Lassan megnyugszol, álmaid színesek és szépek. Görcsös szorításod enyhül, homlokod gond-ráncai kisimulnak, tested elernyed. Végre mindened pihen…

Fekszem válladon, kezem mellkasodon, s nézlek. Úgy, miként ha először tenném. Megcirógatom minden porcikád, s érintésem nyomán újult erő áramlik fáradt tagjaidba. Szád sarkában apró mosoly bujkál…

A hajnal első sugara ébreszt, megcsiklandozva pilláim. Nehezemre esik felkelni mellőled. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaim, szárnyaim melegét rajtad takaróra cserélem, majd búcsúzóul homlokon csókollak. Halkan imádkozom Érted…

Szárnyaim kitárom, finom holdpor szitál belőlük. Fakul az éjszaka, mennem kell. Még egy utolsó pillantás, egy sóhaj, majd elrugaszkodom az ablakból. Kezem őrzi kezed melegét…

-Alexa-

Csak ülök, és azon gondolkodom, hogy vajh’ mivégre is ez az egész. Tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz? Tudod, hogy a boldog pillanatokért cserébe mennyi fájdalmas, keserű percet élek át? Ugye nem…

Szeretek játszani, ezt te is tudod. De az érzelmek nem játéknak valók. Itt nem gazdálkodhat az ember okosan. Egy rossz „gurítás” után nem megyek el „táborozni” kicsit, hogy majd egy jobb dobással „szerencsemezőre” lépjek.

Ez már nem játék! Vagy úgy gondolod, az? Játszani akarsz? Figyelmeztetlek, kitartó vagyok, és néha kegyetlen. Nos? Még mindig akarod? Igazán? Hát legyen! Te akartad!

A táblánk megvan. Az életünk. A bábuk magunk vagyunk. Hát nem helyes a két kis alak? No, mi nem tetszik? Kifejezéstelen az arcuk? Hisz még csak most kezdtük! Majd meglátod, milyen szépen alakítják arcukat a különböző hangulatok a játék során! Szóval, kezdhetjük?

Játékszabályok?! Itt nincsenek ilyenek! Azok út közben alakulnak, kinek-kinek a szája íze szerint. Azt mondod, minden játékban vannak szabályok? No, jó, legyen.

1. Mindig őszintének kell lennünk a másikkal szemben…

Mi a baj? Már az első szabály nem tetszik? Miért? Ez nem kártyajáték, itt nem szokás blöffölni! Mi a problémád az igazságmondással? Talán hazudni szeretnél nekem? Erről van szó?

Megbántódtál. Látod, dobtam. Az egyes mezőre léptem. Gonosz voltam veled, ezért büntetésből fizetnem kell. Hogy mit? Egy kicsit megüthetsz. Szóval, de akár kézzel is. No nem nagyon, csak egy kicsit. Ne lágyulj el, ez a játék nem a gyengéknek való! Dobj inkább! Kezdődjék hát el igazán a játék…

-Alexa-

A halvány árnyalak meghúzódott a sarokban. Némán nézte a férfit, aki arcát a kezébe temetve ült a kanapén. Könnyei megállíthatatlanul peregtek alá. Előtte a dohányzóasztalon fényképek hevertek. Mellettük egy üveg scotch, s egy fegyver, melynek hideg fémén felszikrázott a fény. A szobában körben gyertyák égtek, halódó virágok ontották halványodó illatukat, s még az ablakot verő eső is az elvesztett kedvest siratta. A nőt, ki itt hagyta őt, kilépve az életéből, mindörökre. S ami maradt után, mindössze egy doboz fénykép, kedvenc könyvei és gyertyái, s egy marék hamu. És itt maradt a nevetése, beleivódva a szoba csendjébe; haja illata a párnán; keze nyoma a bútorokon; bőre illata a bőrén; érintése az arcán; csókja az ajkán; tekintete a tükörben s az ablaküvegen.

Két hét telt el, hogy a hőn szeretett kedves elment, hogy egy sóhajtással itt hagyta e világot. A férfi azóta ki sem mozdult a lakásból. Siratta az asszonyt, ki értelmet adott a létnek, akitől féltek az árnyak, mert maga volt a fény. S ez a nő nincs többé. Nincsenek meghitt ölelésbe forduló párnacsaták; nincs nevetés a konyhában az elrontott vagy odaégett étel fölött; nincs, ki pokrócba tekeredve kucorogjon a fotelben könyvvel a kezében; nincs, ki miatt éljen…

Az árny egyet előre lépett, ahogy a férfi kezébe vette a fegyvert. Kiáltani szeretett volna, hogy ne tegye, hogy éljen! De nem volt hangja. Teste áttetsző volt, láthatatlan, anyagtalan. Árnykönnyeket sírva fohászkodott egy csodáért, a férfiért, akit szeretett.

Hirtelen kopogtattak a bejárati ajtón. A férfi felnézett. Véreres szemei egy pillanatra megpihentek az előszobán, majd figyelme újra a fegyver felé fordult.

Újabb kopogás. Majd dörömbölés.

- Ne csináld! Kérlek nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy!

A férfi felállt, imbolyogva megindult az ajtó felé, majd egy mozdulattal kitárta.

- Mit akarsz?  - förmedt rá a küszöbön toporgó zilált fiatal lányra.

- Aggódtam érted! – nézett rá az kétségbeesetten.

- Ugyan minek? Hagyj magamra! Nincs szükségem senkire! Főleg nem rád! – mordult a férfi, s már csukta volna be az ajtót, de a lány megvetette a lábát.

- Ne csináld ezt, kérlek! – könyörgött.

- Azt csinálok, amit akarok! Ne mondd meg nekem, mit tegyek! – támadt rá a férfi. – Ki vagy te? Hogy jössz ahhoz, hogy beleszólj az életembe?!

Az árny döbbenten nézte a magából kivetkőzött férfit, s az ajtóban álló, száját makacsul összeszorító lányt, kinek szeméből hangtalan peregtek alá a könnyek. Hirtelen megértette. Ez a fiatal nő szereti őt; szereti ezt a férfit, aki magából kikelve üvölt vele. Tűr. Tűr, mert segíteni akar. Meg akarta ölelni ezt a lányt, aki egy cseppet sem hasonlított rá, a halott kedvesre, de mégis több közös volt bennük, mint hitte volna; mindketten szerették ezt a férfit. A férfit, aki most elhallgatott, s könnyekben tört ki. S a lány kinyújtotta a kezét, ujjaival érintve a férfi arcát, aki megfogta a remegő kezet, tenyerébe hajtotta arcát, majd térdre esett az előszobában. Az ajtó becsukódott, sötétségbe burkolva a zokogó férfit, s a hozzá térdelő, némán síró lányt, aki magához húzta, s a férfi úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe.

Az árny pedig hozzájuk lépett, átsuhant a lányon, utoljára megölelve a férfit, ki a világot jelentette neki, gyengéd csókot lehelt ajkára, majd beleolvadt a sötétségbe. Tudta, nincs mitől félnie tovább. A férfi élni fog. Csendesen köszönetet mondott ennek a fiatal nőnek, aki most ott térdelt a sötét előszobában, s semmi mást nem tett, csak szeretett. S ő tudta a legjobban, hogy ennél többet soha senki nem adhat; nincs ennél szebb ajándék: szeretni és szeretve lenni.

Egy pillantás, majd egy utolsó mosollyal és sóhajjal semmivé foszlott…

-Alexa-

Finoman hullámzott a függöny, kora őszi illat lopódzott be az esttel a nyitott teraszajtón. Gyertyák lángja libbent finoman a szobában, ahogy a pajkos szél gyengéden elsuhant mellettük. Lágy zene szólt szívdobbanás-halkan, s félig telt borospoháron csillant a fény. Éjfélre járt…

A fekete-ezüst szárnyú angyal megült a korláton. Fejét félredöntve hallgatta a kiszűrődő zenét, majd finoman a teraszra ereszkedett, s belépett a szobába. Szárnyai áttetszővé fakultak, s a gyertyalángok földöntúli fénybe vonták alakját. Felvette a borospoharat, elmosolyodott, majd belekortyolt a fáradt rózsaszín, eperillatú rosé-ba. Lehunyt szemmel élvezte az ital selymes ízét, ahogyan felmelegítette a hűvös őszi éjszakai szélben elgémberedett tagjait. Finoman visszatette a kiürült poharat az asztalra, majd letérdelt az alvó alak mellé. Végigsimított arcán, s érintése nyomán kisimultak a gondterhelt ráncok a szépen ívelt homlokon. Majd felnyalábolta, s mintha egy törékeny kincset tartott volna a karjában. Gyengéden a kanapéra fektette, s puha angyalszárnyaival óvón betakarta…

Mikor a látóhatár alja rózsaszínesen felderengett, az angyal felállt, szárnyai melegét puha plédre cserélte, gyengéden homlokon csókolta az alvó alakot, kifordult a teraszra, s fellépett a korlátra. Még egy utolsó búcsúpillantás és –mosoly, majd szárnyait kitárva nekirugaszkodott a fakuló éjnek. Egy ezüstszélű fekete toll pedig belibbent a szobába, az üres borospohárba. A teraszajtó halkan csukódott mögötte…

-Alexa-

Szakad az eső. Édes-sós patakká mosódik össze könnyeimmel. Gyönyörűre komponált kontyom leomlik, ahogy sietek az utcákon. Cipőmet régen elhagytam valahol. Hamupipőke…

Éjfekete estélyim átázik, csak vonszolom magamon. Bár ledobhatnám végre! Sminkem az arcomba vágó esőcseppektől felhígul, fekete-ezüst csíkokat rajzol arcomra, vörösre marja szemeim. Ezzel sem törődöm…

Félőrülten rohanok az utcákon, keresve Téged. Hol vagy? Hol hagytalak el? Elindultam egy úton, naivan híve, hogy az a helyes, s nem vettem észre, hogy királykisasszonnyá válásom közben csak a lényeget hagytam el; a szívem, mi hozzád kötött....

És most itt keringek a sáros, eső áztatta utcákon, Téged keresve. A szívem megvan, az érzés is, de hol vagy Te?! Hol vagy? Merre keresselek?

- Gyere vissza! – kiáltom az út közepén, de csak a vihar válaszol, mennydörgésével térdre kényszerítve…

Villámok Hercege, Mennydörgés Istene, Éj Anyám, Vihar Apám, Eső Húgom, Szél Bátyám! Karom kitárva, mocsokban térdelve, lám, hozzátok fohászkodom! Ne hagyjatok el most! Fogadjatok újra magatok közé! Ne hagyjátok veszni eltévelyedett lányotokat!

Szelídül a vihar, az eső tisztára mossa testem-lelkem. Hajam csapzott, arcomról a festéket már rég letörölték. Ruhám épp csak takarja testemet. Langyos szél kél hűvös eső után, felszárítja könnyeim. A bársonykék ég körülölel, betakar puhán. Újra van otthonom…

A hajnali fény első sugara szemembe vág, felszakítja a hályogot. Itt állsz velem szemben.

- Hol voltál eddig? Oly régóta kereslek! – suttogom rekedten.

- Mindig veled voltam! Ahol a szíved, ott az otthonod, s ott vagyok én is…  - nyújtod kezed, s én soha többé nem akarom elengedni… Míg Világ a Világ… Mert mi összetartozunk… Igaz? Jobbik Felem… Démoni angyalom…

-Alexa-

Éjfekete szárnyaim összecsukva leülök melléd az ágyra. Gyengéden megsimogatom arcodat, ahogyan minden éjjel. Nézem holdfényben fürdő homlokod, s gondolataid filmként forognak szemeim előtt. Könnyek, s mosolyok váltják egymást, ahogy peregnek a képek, s én elcsodálkozom, mennyi mindent nem tudok rólad még.

Sóhajtva fordulsz egyet, s én rajtakapottan húzom vissza kezem szíved fölül. Nem merem megérinteni újra. Félek, az érzések ugyanígy peregnének le szemem előtt, ahogyan gondolataid. De vajon tényleg tudni akarom őket? Felkészültem rájuk? Elviselem-e majd őket? Nem, még nem. Még nem jött el az ideje a megismerésnek. Félszegen megsimogatom kezedet, s te ujjaimba fűzöd ujjaid, öntudatlan. Ajkad mozdul, s hangtalan mondod ki nevem. Megriaszt ez az érzés, mi véreden keresztül áramlik felém. Ne, ne tedd! Ne mondd el még! Nem akarom tudni! Még nem készültem fel! De a kiáltás bennem reked… Már késő… Elárulta szíved dobbanása, s a vér, melyet ujjaidon keresztül ujjaimba, s onnan szívembe pumpált.

A fakuló éj ébreszt, magam sem tudom, mennyi idő telhetett el így. Ujjaink még mindig összefűzve, fejem mellkasodon nyugtattam. De most már mennem kell. Könnyem arcodra hull, szempilláid megrezzennek. Mielőtt kinyitnád szép szemeid, kilépek az ablakon. Búcsúzóul tenyeredben hagytam szívem egy darabját, hogy emlékezz: van mit pótolnod még…

-Alexa-

Csak fekszem itt a földre terített fehér báránybőrön. Nem messze tőlem ég a tűz, idáig érzem melegét. Körülöttem lányok, asszonyok, azok, kiket szeretek, kik szeretnek. Velem tartottak utolsó utamon. Nem hagytak magamra. Szendergő emberek közt élénk szellemek vigyáznak rám. Felismerem őseim, dédanyáim, nagyanyáim, anyám, barátnőim. Hát eljöttek ők is!

Lehunyom szemem, s két könnycsepp gördül alá szelíden.

- Mama!

Feltekintek. 20 éves dédunokám hajol fölém, aranybarna haja piros szalaggal összefonva. Kérges kezemmel félresimítok egy rakoncátlan tincset, s ő öreg tenyerembe hajtja arcát. Nem szólunk, jó ez így. Érzem félelmét, szomorúságát, de tudom, minden rendben lesz.

Megszorítom kezét, s ő feltekint. Bólint, majd gyengéden felébreszti az alvókat, kik most körém gyűlnek. Szavak nélkül búcsúzom, egy-egy érintéssel, mosollyal, pillantással. Hallom, hogy a lelkek, kikhez hamarosan én is csatlakozom, halkan énekelnek, s ez megnyugtat. S ahogy a Halál Angyala belép a sátorba, minden félelmem elenyészik. Még van időm… még egy kevés…

Dédunokám fogja kezem, végigsimít ősz hajamon, kék szeme az enyémet tükrözi vissza, mosolya is enyém. Még egy utolsó pillantás, egy szorítás, majd megbékélt sóhajom szívéig száll…

Hát vége van… Befejeztem földi pályafutásomat… No nem végleg, csak egy időre… Tanultam-tanítottam, szerettem-szerettek, részt vettem születéseknél, s kísértem utolsó utakra… Most rajtam volt a sor… De nem bánom… Szép és teljes életet éltem…

Őseim, barátaim örömmel üdvözölnek, újra gyermek vagyok anyám karjában… Még hallom a felhangzó sírást, mikor elindulunk az ég felé, de nem bánkódom… Úgy megyek el, hogy tudom, átadtam mindent, mit át kellett, s tudom, találkozunk még… Hamarosan…

-Alexa-

Az a hang… Ahogy az üveg reped, vagy ahogyan a jég… A sötétben csendülve robban ezer apró szilánk, és csak fájdalom marad utána. A feketét foltos vörösre szennyezi a vér, mely az ezernyi sebből fakad. A szív mégis dobban. Kicsit megremegett, úgy tűnt, feladja, de nem! Vér pulzál elő minden egyes dobbanással, de él…

Még él! Nem adja fel! Akkor sem, mikor a két kemény vasmarok közrefogja, s szorítani kezdi… Madárként vergődve próbál szabadulni… Egyre kevesebb a remény… Egyre kevesebb az erő…

Majd egy villanás! Lángra kapott! Vörös tűz emészti el a vasmarkokat, majd lassan ő is hamuvá porlik…

Szegény, szegény kicsi szív… Ahogy a két kéz a hamut összetett két tenyerébe fogja, hirtelen… A szél lebbentette tán meg? Nem… Nem! A hamu megdobban… S kékezüst lánggal, főnixként éled újjá a szív, minden dobbanással egyre erősebb…

Riadt madár még, mikor az arc hozzáér, s még odavág, megsebzi azt. Majd tétován próbálkozik még… hátha… hátha az a valaki meggondolja magát… hátha elmegy, feladja, akárcsak a többiek… hátha… hátha…

De nem. Nem törődve a perzselő tűzzel, a támadásokkal, egy óvatos, gyengéd csók érkezik… Telve érzésekkel… érzésekkel, melyek ellentmondásosak… érzések, melyek kiegészítik egymást… érzések, melyekre nincsenek szavak…

S a szív… a szív, mely annyit szenvedett… s az ezer seb… lassan beheged… Most még páncél van tapaszként… De eljön az a nap, mikor minden sebet szó és csók fed majd… Pillanatok, melyekért érdemes volt élni… S melyek az időváltozáskor fájnak, mint a törött csont, még sincs szükség főnixtüzes újjászületésre, mert van, aki a fájdalomra enyhet adjon…

Talán nem is olyan hosszú az út addig, mint hiszed…

-Alexa-

A fekete szárnyú angyal felhúzott bal térdére hajtott fejjel hallgatta a koncertet. Senki sem látta őt, beleolvadt az árnyékba. Szomorúan sóhajtott, majd halkan ő is dúdolni kezdett. A gyertyák fénye egy pillanatra megremegett, majd még fényesebben ragyogott fel…

Kecsesen az ablakpárkányra lépett, majd letelepedett rá. Félrebillent fejjel nézte az alvókat, majd szívdobbanás-halkan énekelni kezdett. A homlokokon elsimultak a gond-ráncok, s minden ajak halvány mosolyra húzódott. Egyenként simította végig az alvók arcát, s gyengéden betakarta őket. Mosolyogva figyelte a szívének oly kedves embereket. Némelyiknél kicsit hosszabban elidőzött, majd letelepedett az egyik ágy végébe. Térdét felhúzta, fejét ráhajtotta, betakarózott szárnyaival, s álomba szenderült. Álmában fesztelenül járkált az emberek között, fogta kezüket, nevetett és énekelt velük…

A hajnal első sugara felragyogtatta éjfekete tollait, s ő felébredt. Jólesően kinyújtóztatta minden porcikáját, megrázta elgémberedett szárnyait, majd elnyomott egy ásítást.

- Jó reggelt! – szólalt meg valaki halkan. Az angyal rajtakapottan feltekintett. Egy fiú könyökölt az egyik ágyon, pilláin még álompor csillogott, arcán gyengéd mosoly.

- Jó reggelt! – köszönt vissza zavartan az angyal, majd a fiúhoz lépett, s leült az ágy szélére. – Jobban tennéd, ha visszaaludnál! – mondta kedvesen dorgálva. A fiú kezét felemelve végigsimított az angyal haján, arcán, vállán.

- Kócosan is szép vagy! – mondta, majd visszafeküdt a párnára, s azonnal elaludt. Az angyal pedig egy pillanatig döbbenten bámulta, majd fülig pirulva felállt, s az ablak felé indult. Hirtelen megtorpant, visszalépett az ágyhoz, gyengéden homlokon csókolta az alvót, majd kilépett a hajnali fénybe. A fiú pedig egészen addig azt hitte, álmodott, míg összezárt tenyerében nem talált egy csillagporos, éjfekete tollat.

Azóta is, minden éjjel várja az angyalt, aki magával vitte a szívét…

-Alexa-

Mikor hátulról átölelte őt, a fiú beleremegett. Szemét lehunyva simult a lányhoz, aki arcát az arcának döntve tartotta.

- Ne félj! Vigyázok rád! – suttogta a fülébe.

Elemelkedtek a földről, s lágyan suhantak át az alvó város felett. A fiú ámulva nézte az alattuk elterülő képet. Milyen békés… Milyen nyugodt…

- Félsz? – kérdezte a lány, s szorosabbra fogta az ölelést.

- Nem. Veled nem. – válaszolta a fiú. A lány elmosolyodott, tekintetében végtelen szeretet tükröződött. A fiú pedig azt kívánta, bár gyakran látná mások szemében is ugyanezt.

- Fázol? – kérdezte a lány, mikor a fiú megborzongott. A Bazilika kupoláján ültek, nézték a várost a hűvös éjszakában.

- Azon gondolkodtam… - kezdte a fiú, majd elhallgatott. Szavakat keresett, de nem talált. El akarta mondani, hogy milyen jól érzi magát, ugyanakkor mennyire fáj neki, hogy…

- Megértelek… - fogta meg a kezét hirtelen a lány. – Elhiszem, hogy nem könnyű így. Bármennyire is tagadod, dacban állsz a világgal, leginkább pedig a szeretettel és a szerelemmel. Nem engeded meg magadnak, hogy szeress, hogy szeressenek. Nem adsz lehetőséget önmagadnak, de másnak sem. – nézett a szemébe mélyen.

Kék szemében képek tűntek fel. Elhagyott szeretők, régi kedvesek, kihagyott lehetőségek váltakoztak hegyekkel-völgyekkel, földdel-éggel, keserű ébredésekkel és boldog mosolyokkal.

- Emlékszel? – kérdezte a lány. Hangjában most kíméletlenség csendült. A fiú riadtan kapta el tekintetét a lány szemében villódzó képektől, majd hátrahőkölt.

A tetőn, vele szemben nem az a kedves, óvó, védő, gyengéd lány állt, akit olyan szívfájdítóan jó volt átölelni, hanem… Egy lángoló szárnyú, acélkék tekintetű, lobogó fekete köpenyes alak állt, haja örvénylett körülötte.

- Emlékszel? Emlékszel az elhagyottakra? Emlékszel a könnyeikre? Emlékszel a bánatra, amit okoztál nekik? Emlékszel, milyen érzés volt kilépni az életükből? – csendült hangja, mint kezdődő, távoli mennydörgés.

A fiú ösztönösen hátrahúzódott. Majd meggondolta magát. Felállt, szembenézett démonával.

- Azt hiszed, nem emlékszem? Azt hiszed, nekem nem fájt? – kiáltotta. – Minden egyes alkalommal darabokra tört a szívem, de meg kellett tennem!

Hangja elveszett a gúnyos kacajban.

- Meg kellett tenned?! Ugyan miért kellett? Csak azért, mert gyáva voltál! Gyáva voltál szeretni, őszintén, egészen átadni magad nekik! Mert hívott az Út, mi?! Ugyan! Gyenge kifogás…

- Honnan tudod, mit éreztem? Honnan? Azt hiszed, okos és bölcs vagy, ugye? Hiszen még a szívembe sem látsz! Ott sem voltál, nem is tudhatod, milyen érzés volt elhagyni őket! Hogy hány éjszakát gyötrődtem végig… Hány éjszakán át üvöltött bennem vadul a kétségbeesés, hogy újra elhagyok, újra magam mögött hagyok valaki nagyon fontosat… Valakit, akit szeretek…

- Szeretni? Azt mondtad, szeretted őket? Akkor miért hagytad el őket mégis?

- Muszáj volt…

- Muszáj? Ugyan miért?

- Mert… mert…

- Magad sem tudod, igaz?

A fiú felnézett, bele egyenesen az acélkék szemekbe, melyekben most nem volt düh, csak valami sajnálatféle.

- Bolond voltál, és mégsem voltál az. Elhagytad őket, mert úgy érezted, jobban szeretnek, mint ahogyan te szereted őket. És ezt nem bírtad elviselni. Megértelek. De mégis… mondd… Nem rossz néha egyedül? Nem lenne jó átölelni valakit, vagy legalább a kezét megfogni? Nem lenne jó vándorlásaidat megosztani valakivel? Nem lenne jó néha egy társ, aki melletted van, akihez fordulhatsz… aki elfogad ilyennek… és ilyennek szeret…?

A hang, mely nem oly rég még kitörni készülő viharhoz hasonlított, most szelíd volt, és fájdalommal terhes…

A szemet, mely hideg acélkék volt, most szivárványszín könnyek nagyították…

A démon angyallá változott…

A fiú pedig a kezét nyújtotta neki…

Mikor reggel felébredt, meglepődve konstatálta, hogy a szeme könnyes.

- Bolond egy álom volt… - sóhajtott. Felöltözött, megitta kávéját, majd elindult dolgozni. A kapun kilépve fátyolos, tavaszi napsütés fogadta, Mosolyogva fürdette meg benne arcát.

A villamoson páran összetorlódtak, de most ez is jó volt. A hídon át zötykölődve az ablakban hirtelen…

A fiú önkéntelenül is hátrafordult. A mögötte álló férfi meglepődve pillantott rá.

- Nem érdemes keresned… Csak eljöttem, hogy emlékeztesselek rá, mit ígértél…

A hang elhalt, majd egy ölelést érzett, egy apró érintést a szívén, s egy gyengéd csókot a homlokán.

- Ne engedd el ezt az érzést. Csak bánatot okozhat. Felkészültél rá, hogy szeress, s hogy szeressenek. Most már csak rajtad múlik… És én itt leszek, ha újra zuhanni kezdenél… Itt leszek, hogy elkapjalak, hogy visszavigyelek újra… Hogy szeresselek, ha egyedül érzed magad… Hogy átöleljelek, ha fáj… Hogy melletted legyek, ha szükséged van rám… Egyszer elhagytalak… Azóta is bánom… Másodszorra nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát… Most már veled maradok… Egyetlen, örök ikerlángom…

Az ablakban visszatükröződött az acélkék szemű, tűzszárnyú alak, kinek ajkán gyengéd mosoly játszott, majd egy intéssel eltűnt. A fiú pedig tudta: soha többé nem lesz egyedül…

Mert van egy angyal, aki vigyáz rá… Egy démoni, ördögi angyal… Amilyen ő maga is…

-Alexa-

Oly sokszor álmodtam már vele, hogy reggelenként csodálkoztam, hogy nincsen mellettem. Szerettem puha haját, szerteszét álló, borzas tincseit; gyönyörszép kékeszöld szemét, s benne azt a csillogást, amely megdobbantotta a szívem. Ismertem a hangját, ezerféle mosolyát, kamaszos nevetését, s hunyt szemmel élveztem férfiasan meleg tenyerét, mikor a kezemhez ért…

Tudtam a nevét, hiszen nem véletlenül találkoztunk első éjjel. Én kerestem meg őt. Látni szerettem volna, milyen, mikor alszik. Ehelyett összetalálkoztunk egy álomvilágban. Barátok lettünk. Talán többek is. Mégsem árultam el neki a nevem. Egy idő után tudtam, azért találkozunk minden éjjel, mert arra vár, megteszem végre. De nem mertem. Féltem, hogy az a mese, amit körém szőtt, abban a pillanatban varázsát veszti, ha valóban megtalál. Kitértem hát a kérdés elől minden egyes alkalommal. S ő egyre szomorúbb lett. Egyre keserűbb. Mikor utoljára találkoztunk, a szemembe vágta, hogy miattam ment tönkre, s látni sem akar többé, ha csak játszom vele. Hiába próbáltam elmondani neki, miért is tettem, amit tettem, nem hallgatott végig. Az ébrenlétbe menekült…

Akkor határoztam el, hogy megkeresem. Tartoztam magamnak és főleg neki, ennyivel. Elutaztam hát a városba, ahol rátalálni reméltem, s félőrülten, könnyek s kétségek között jártam az utcákat, hátha megpillantom valahol…

Ezer közül is megismertem volna magas, vékony alakját, csapzott, eső áztatta haját, hatalmas, fekete sálját. Mikor összeesett, elkaptam. Úgy meredt rám, mint aki kísértetet lát. Ujjaimat ujjaiba fűztem ott, a mocskos, sáros aszfalton, könnyeimen át rámosolyogtam, s csak ennyire tellett a hangomból:

- Engedd meg, hogy ennyi idő után végre bemutatkozzam…

-Alexa-

Oly sokszor álmodott már vele, hogy rosszkedvűen ébredt, ha nem volt vele éjszaka. Szerette libbenő, dús sörényét, mely néha titokzatosan takarta arcát; színe-játszó kék szemét, s benne a lángot. Ismerte a hangját, szívből jövő nevetését, a pajkos mosolyt a szája sarkában. S ezer közül is felismerte volna az érintését…

Csak a nevét nem tudta. Azt sosem árulta el. Így hát minden éjjel visszatért a lányhoz, hátha elárulja a nevét, s akkor végre megkeresheti! Mert ösztönösen tudta, hogy az álombéli alak létezik. Ezen a létsíkon. S ő meg fogja találni, ha addig él is!

Barátai, családja aggódtak érte, mert egyre jobban magába fordult, s másról sem beszélt, csak az álombéli lányról, s hogy egyre közelebb jut a válaszhoz.

Teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, de az áhított név nem hangzott el. A férfi pedig egyre jobban elkeseredett. Már nem vágyott aludni, pedig csak ilyenkor találkozhatott a lánnyal. De egyre jobban gyűlölte az álombéli kedvest, aki minden próbálkozás elől kitért, szája sarkában azzal a vérlázítóan pajkos mosollyal.

Egy havas-esős napon, bőrig ázva kóválygott az utcákon. Testét újra és újra végigrázta a köhögés, arcán lázrózsák nyíltak. Egyre erőtlenebbül lépdelt előre, majd hirtelen összecsuklott. Valaki felfogta az eséstől, s ő felnézve egy ismerős kék szempárba tekintett. Hitetlenkedve bámulta a kapucni alól kibukkanó barna tincseket, a száj sarkában megbúvó mosolyt, kezén érezte az olyannyira vágyott érintést, s felcsendült az eltéveszthetetlen hang:

- Engedd meg, hogy ennyi idő után végre bemutatkozzam…

-Alexa-

Ahogyan a lány keze az övéhez ért, a férfi beleborzongott. A kéz forró volt, akárcsak a pillantás, mely a tekintetébe mélyedt. A pillanatok óráknak tűntek, majd a lány kihúzta kezét a kezéből, s egy mosollyal visszalépett a pult mögé dolgozni…

A férfi lehunyta szemét, s hátradőlt a kanapén. Kinn zuhogott az eső, neki pedig semmi kedve nem volt semmihez. Hirtelen megcsörrent a telefon. Az öccse volt, egy partyra invitálta. Mikor meghallotta a helyszínt, azonnal összeszedte magát. Talán…

A lány nagyon élvezte a pörgést, jókedvűen és mosolyogva szolgálta ki a pultnál álldogálókat, együtt nevetett a vicceken, értette a poénokat, s egy-egy pajkosabb megjegyzésnél is simán visszavágott. Remek hangulat uralkodott a teremben. Pár nap és karácsony. A lány pedig abban reménykedett, az idei más lesz…

Nevetve szaladtak az esőben, ruhájukból már facsarni lehetett a vizet. A férfi rég érezte magát ilyen jól, annak ellenére, hogy már lassan lila volt a szája és nagyon fázott. Amikor a lány felinvitálta egy meleg teára és némi szárítkozásra, először rögtön igent akart mondani. Aztán habozott egy pillanatig…

Amikor ajka a férfiéhez ért, az megremegett, majd átölelte, torkára forrasztva ezzel a bocsánatkérést. Lehunyta szemét, s átadta magát a tapogatózó csóknak. Ízlelgették egymást, s kezük is lassan felfedezőútra indult. A lány minden porcikájával a férfihoz simult…

A férfi nyitott szemmel feküdt, két karja óvón ölelte át az alvó lányt, kinek barna haja beterítette vállát, s a párnát is. Az ablakon bekandikáló sápadt Hold, ezer apró ezüstponttal szórta tele a szobát, ahogyan fénye átszűrődött az ablakon beleskelődő esőcseppeken. Rég érzett ilyen békét. Gyengéden végigsimított a lány karján, aki csak még jobban hozzábújt, s félálomban elmosolyodott. – Szeretlek! – suttogta a férfi, s tudta, ennél igazabb ez a szó nem volt soha…

-Alexa-